Kezdjük egy képpel. Amely szerintem egészen rendkívüli.
Felismerjük, igen, Leonardo da Vinci remekműve. Aránylag ismert kép, de hogy kerül ez ide az ajánlóba?, hát, a hölgy révén, akinek hatása a mai napig tart, elért titeket is, amikor ezt olvassátok.
Isabelle d'Este, a híres Marchese, a mantuai udvarban – sok az érdekes olvasnivaló róla. Nyilván mindent visz az, a ma már elhaladott feltételezés, hogy a Mona Lisa tulajdonképpen az ő képmása.
Kivételes intelligenciája, kultúrapártfogása és szerteágazó diplomáciai kapcsolatrendszere egy olyan élettörténet körül áradt, amely inkább hasonlított egy fordulatos kalandregényhez, és amelyet 12.000 hátrahagyott levele aprólékosan dokumentál. A háborúktól kezdve a kalaptű hosszáig tényleg minden megvan.
Van egy olasz együttes, aki az ő nevét választotta; alkalmi felállás volt csak, az idő szétfújta őket, azóta mindenki máshol játszik, 20 év eltelt, de itt a lemezük a kézben, ami nagyon jó.
És igen, jól sejtjük, egy hölgy találta ki az egészet, Ariane Maurette.
Figyeljünk a nevére, még szó esik róla. Egy érdekes metszéspont a Mátrixban.
Andrea Falconieri művei. Lejegyzésekről és átiratokról van szó; aránylag ritkán hallott művek, szép csokorba szedve egy albumon.
Falconieri – megint Nápoly, meg a különleges ragyogás, ami valahogy a lelkekbe is átsugároz, a zenébe meg különösen. Annyira, hogy ez a Napolitan Music egy külön fejezete lett a zenetörténetnek. Amikor megérkezett az 1600–as évek elején Rómába, ő volt az a furcsa idegen, aki hozott egy dallamot magával, ami szépségével elkápráztatta az úri közönséget. Meg az összes kocsmában ez ment…Ez volt a híres Suave Melodia, amely aztán százévekig népszerű volt.
Ma is az.
Ma is az.
Zeneakadémiai szempontból igazából semmi különös, néhány szép akkordváltás, érdekes ritmusidőzítéssel. Kedves dallam, hiszen a címe is ez. Nem bonyolult. Vagy mégis? Minden ismétlés kicsit másképp díszített; van középtájt még egy disszonáns-díszítés is – ez azért elég messze van egy jól kimódolt szonátától vagy egy fúgától aztán leginkább, de az akkordok egymásba ölelkezése különleges.
Mint egy pelenkaöltés. Összevarrva meg kicsit lazán is. És persze vége, az nincs. Egy Möbiusz-szalagot varrtak körbe. Ez amúgy is nyilvánvaló, gondoljuk csak át, Ariadne fonala egy végtelen labirintusból vezette ki Thézeuszt, valamilyen alakban csak fel kellett tekerni...
A hatás az adott befogadókra, ahol a rezonanciapontok összekerülnek, igen erős. Mint egy hívás, hogy hallgassuk és gyönyörködjünk, ugyanakkor van benne valami majdnem ijesztő, ezzel az állandó üjrakezdéssel, hogy már régen kivettük a lemezt, ott állunk lent sorba a kifliért, de belül még mindig ez megy…
Itt meg egy gyönyörű Passacaglia; a fúvós-belépés, mint egy finom lehelet. Az a szép Lamento-basszus megint…
A hangszerelés és a játékmód finom. Nagyon szeretem, amikor valaki így hegedül, mint ezen a lemezen. Nincs virtuozitás-kényszer, nincs majd-én-megmutatom, egyszerűen csak megmutatja nekünk, a dallamot, nem pedig saját magát. Mint ahogyan Monteverdi sem a saját boldogtalanságát öntötte ránk, hanem mesél, egy történetet, amely messze túlmutat Arianna kesergésén. Igazi metafizikai szomorúságról van szó.
Húha, ez a pár akkord ekkora bonyolultságba torkollik? Azért nem kell elszaladni, sőt, akár elhinni sem, ez csak a messzi keret, a ma már kissé homályos filozófiai háttere a régizenének - a lényeg a szépség, amely átsugárzik ránk.
Emlékszünk, hogy is mondta Krasznahorkai László?
Egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg, és élteti.
Talán ezt a lemezt hallgatta, miközben a fentieket papírra vetette?
Nem tudni, de ez a gondolatiság a régizene metafizikájával feltűnően szinkronban van.
És most zárásként ismét csak ez a Leonardo kép jut eszembe.
Mert ugyanúgy belül maradt, mint a zene; tudatunkban foglyul ejtődött. Vagy inkább fordítva.
Mert kicsit tovább ránézve, olyan, mint a Suave Melodia.
Mert igazából pontosan az.Feltétlen ajánlott.
____________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12
