A plakátra mindig érdemes figyelni; itt sincs másként; a
szépség és a melankólia kapcsolata egymással, és ezzel a zenével sok érdekes
kérdést vet fel. Szépség-analízis most nem lesz; a melankólia viszont egy
sokkal titokzatosabb valami.
.jpg)
Kicsit próbáljuk lehántani róla a manapság hozzátapadt, vagy
inkább tévesen hozzágondolt mélabút és az oly divatos depressziót, amely más
téma; és hívjuk segítségül pl. a világ-leggyönyörűbb nyelvünket, amely telis-tele van
hangtani metajelentésekkel, tehát, a melankólia, mint hangalak,
mondogassuk csak bátran magunkban, szinte kizárt, hogy valami rosszat
jelentsen; a zene pedig még többet segít a megfejtésben, haladjunk visszafelé,
mondjuk pont régizene korába, amikor
ezek a darabok születtek. A régizene – már megbeszéltük - tisztán eszmei zene,
vagyis a felsőbb harmóniák lesugárzását és elosztását szolgálja, egyfajta
harmónia-disztribúció, melynek eszköze maga a zene, egy ’lépcsőház a
mennyekbe’. Az égi dolgok a földre való lekerülésükkor nyilvánvalóan
átalakulnak/sérülnek, elvesztik isteni jellegük egy részét, ez a veszteség jól
észlelhető, és az ezt kísérő szomorúság a melankólia. Viszont így a melankólia
egy teljesen normális alaphangulat, és ezért a szépséggel majdnem szinonimák,
mert a melankólia mellett mindig ott a szépség, kivétel nélkül, és rögtön
legalább kétféle: az emlékezés a tökéletesre, és a megmaradt felsőbb szépség
pislákoló fénypontjai, melyet kivételes alkalmakkor magunkhoz vehetünk –
tulajdonképpen ez volt a tegnapi koncert.
A két hangszer: viola da gamba, a híres Les Voix Humaines, miért
is emberi hang?, egy szép metaforának gondolnánk, de a helyzet jóval
bonyolultabb.
A korszerű számítógépes hanganalízis szerint a viola da gamba spektruma szinte pontosan fedi a normál emberi hang spektrumát, a görbék
egybeesése egyenesen meghökkentő. Vagyis a tónus ugyanaz, az elosztás nyilván
különbözik, más a nyelv, de a viola da gamba szó szerint beszél hozzánk,
ráadásul a bélhúrok és az emberi hangszalagok anyaga igen hasonló, így érthető,
hogy szólóhangszerként semmilyen más alsó kitámasztás vagy felső kiegészítés
nem kell, megáll egyedül. A miértre csak néhány töedékválaszunk van: egyik a
szabad húr jelensége, mert a gamba bundos hangszer, mint a gitár, vagyis
lefogáskor nem az ujj az aktuális húrhossz határolója, mint a hegedűn vagy a
csellón, hanem az érintő, amire teljesen ráfeszül, annyira, hogy a húr mindkét
vége gyakorlatilag szabad, nincs fogólapra közvetlen nyomás, vagyis, mintha
mindig üres húrt pengetnénk. A szabadon pengő húr hangja teljesen más, a
különbség egyenesen metafizikai, de tény, hogy teli van olyan
felharmonikus-áradattal, amely a csellónál már egyszerűen hiányzik. A vonófogás fordított, inkább egy elegáns pozicionálás
történik, nincs ’na-most-megnyomjuk’ helyzet, a húrok finomabban, színesebben
rezegnek.
Egyetlen hátrány akad, a fentiekből következik is, ami miatt
századokra eltűnt, mint instrumentum, ez pedig a jóval kisebb hangerő. Éppúgy
áldozata lett a hangosság-kultusznak, mint a lant.
Manapság visszatérőben;
itthon azért még nagy a jégkorszak, a tájékozatlanság, a hozzáértés
hiánya és a későbbi zenékbe történt bele-múmiásodás sajnos még ebben a lapban
is (Séd, 2015 tél) olyan téveszméket terjesztett, mint hogy a nem kimagasló
tehetségek adták régizenélésre a fejüket, meg hogy unalmas, és csak háttérzene
volt, és a zene autonómiája csak a barokkban alakult ki, hát az ilyen
vélemények itthon még hangoztathatók, ahol pár éve indult csak a régizene szak
az Akadémián(!!!) - tőlünk nyugatabbra, ahol a régizene-akadémiák harmadik
generációja 20 évesen úgy játszik Ortízt, Vivaldit és Monteverdit, hogy
káprázatos, és ahol a régizene-kiadás az egyetlen még felfelé futó dolog a
halódó CD piacon, szóval ott udvariasan mosolyognának, és azt mondanák, hogy
’de finom a kávé’, mert bizonyos dolgokat adott emberek akkor sem értenek meg,
ha a fejünkre állunk, vagy végigkínlódtatjuk őket egy számukra megérthetetlen
koncerten … mert valami hiányzik…tehát, egyszerűen vastag még a jég -
de vannak bátrak, akik fejükbe vették, hogy megraknak néhány hajót
fűszerekkel, soha-nem-látott kelmékkel, illatszerekkel,
központifűtés-tervrajzokkal és ’új’ zenékkel, és átviszik a sarkköri vizeken. A
gambások közül az egyik, egyenesen a legjobb jégtörőhajó-kapitányunk Kallai
Nóra, aki kigondolta ezt az egészet metafizikástul/melankóliástul/darabostul/kíséretestül/mindenestül.
Igen, kitaláltuk, nem itthon tanult ő sem…
A színhely a Szaléziánum; ez kicsit olyan új fogalom még nálunk, hogy Egyházi
Turisztikai Központ; inkább olyan konferencia-központ, kiállításokkal,
rendezvényekkel, hegedűkészítő műhellyel, finom szellemiséggel, és persze
nagyon jó kávézóval. Az épület a Várnegyedben; igen-igen régi, gyönyörűségesen
felújítva. A koncert a tetőtéri galériában volt, egy egészen szűk csigalépcsőn
özönlött felfelé a nép, a közönség félkaréjban, a hangulat nagyon közvetlen.
Az első hangok: hangolás, mert érzékeny bélhúrok még azt is
megérzik, ha keresztbe tesszük a lábunkat…olyan, mint egy miniatűr prológ,
komolyan, annyira jó, hogy némi túlzással eljátszották nekünk ennek a zseniális kortárs prelűdnek a
felét, holott még el sem kezdtek zenélni…
Kezdés.
Ortíz Recercada Segunda 'La Spagna', vagyis egy variációsor
egy olyan dallamra, amely igazából réges-régen elveszett, csak a basszus-alap
maradt meg, de az ereje akkora, hogy évszázadokon keresztül megigézte szerzők
tucatjait; annyira népszerű volt, hogy gyakorlatilag egy zenei archetípus lett,
beépült, bement, lefolyt, beette magát a hangszerek fájába, felitta a kultúra
szövete. Sötét, ragyogó, fekete zene; sejtelmes és titokzatos, a lezárás olyan,
mint egy kérdőjel, tovább él, hangzik, most is itt van…
Hume darab következik, az excentrikus ál-katona zenész,
semmilyen létezett iskolához nem tartozott soha, rakoncátlan, ez a szó is eszembe jut; a zene különleges, úgy gyönyörű, hogy nem finom, szóval nagyon jó. Az
előadásmód egyenesen remek; olyan keretbe teszi ezt a soknyelvű
furcsa-szépséget, hogy elkezdjük valahogy igazából figyelni a történéseket; Nórinak ez a zene tetszik, ez
látható, nem kicsit, és ez jó; a bonyolult fogások annyira könnyen mennek, hogy
nem akadálypálya lesz, hanem inkább egy kicsit kacskaringós sétaút egy
arborétumban, ahol a mammutfenyő után a nárcisz jön, aztán valami piros levelű
fa, telis-teli virágokkal, amit a szél azért jól megcibál néha…
Boismortier E-moll szonáta következik; hirtelen megváltozik
minden; kert el, kép lesz csak; a szépség marad, de lezuhan elénk a vasrács,
mint a menekülő 007 ügynök elé hirtelen, aki ügyesen visszafordul, de már ott
is rács zárja el a feljáratot…
Megérkezett a szonátaforma, a satu, amelyik bezárja a zenét
egy kockába, nézzük, hogy ficánkol, nem is csúnyán, de már csak távolról, mint
egy állatkertben…vagy, mint sok koncertteremben, szépen kiöltöztünk, a büfében
finom lesz a bor, amúgy nem rossz ez a zene, én alapvetően a komolyzenét is
szeretem, a gyereket járatom zeneiskolába, tényleg, tök jópofa, mi is ez a
hangszer…?, szóval mennek a tételek nagy nehezen, enyhe keszonbetegség a
hirtelen mélyből-felszínre emelkedés miatt, bírom valahogy, mert a játék
excellent, de legfőképp, kezemben a program, amely még ígér dolgokat.
Kintről harangszó, kicsit bekéredzkedik, várunk kicsit, ez
Veszprém, most nem fúj a szél…
La Revuese, Marin Marais.
Már a legelső akkord felemeli a rácsokat, a felvonóhíd ismét
leereszkedik, a vár belsejében járunk, pár ütem, és lejutunk az alkimista
műhelybe, ahol a két hölgy gyakorlatilag tálcán nyújtja felénk a hangzó Prima
Materiát. Marais vitte tökélyre a viola da gamba művészetét, a rövid virágkor
olyan kincseket adott, mint ez a darab. Hogy milyen? Dallamos, finom, igazi,
mély beszélgetés; annyira, hogy az írásjeleket tisztán látni; óriási nagy ív
fogja össze az egészet; hangulatok változnak, öröm és keserűség, lázadás és
földre nézés, sírás és nevetés, és legfőképp, finom, folyamatos szépséges
melankólia.
Sainte Colombe, Les Couplets
Sainte Colombe, ez a megfejthetetlen szerző, aki soha nem
akart beállni az udvarba jó pénzért, házikoncertjeire messze földről
zarándokoltak; aki egy hetedik húrt tett a gambára, egyúttal sok-sok szép,
immár lefogható akkordot is; ez a darab talán a legkülönlegesebb, ’ordinary Chaconne’,
mondta Hille Perl, meg hogy e nélkül nem hajlandó kiadni a lemezt…Nóri egy
hajszálnyival még továbbgondolja a dolgot, mélyebbre megy, merészebben, szebben
játszik, milyen dologról van itt szó?, hát igazából ez egy hosszú vallomás a
világról, a konok ismétlődések alapjára felfűzve egy bonyolult díszítés-kód,
hosszú, kimerítő magyarázat az életről, a szépségről, a csillagokról meg a
Holdról, a vizekről meg a Tűzről, a lentről meg a fentről, szóval mindenről…
A kísérő hölgy
nagyon jó, nyilván nincs meg az az atom-hibanélküliség, mint a 80 –szor
felvett lemeznél, de a basso continuo / másik szólam varázslata szépen működik,
amikor egy harmonikus dallamot végigegyensúlyoz egy olyan kíséret, amely mindig
széphangnyi távolságban tartja a csiszolt tükröt a királynő elé, kiemelve mindkettőjük
szépségét. Olykor akkora egyetértés van a két nő között, hogy férfiként
már-már enyhén kényelmetlen, de ez most persze zene, szóval akkora az összhang,
hogy néha úgy tűnik, hogy a két hangszer elkezd beszélgetni, kérdezi, az felel,
nevetnek, dumálnak, elkomolyodnak, megbeszélik a dolgokat, a végén még a
közönséget is…
A záró darab Forqueray III. szvitje; itt egy vékonyabb
műfaji-háló ereszkedne, de ez a zene kibújik alóla, néhol inkább egyszerűen
széttépi; itt nincs kímélet, ez Forqueray, jó lesz vigyázni, aki kicsit őrült
volt, a kortársak egyöntetű véleménye szerint magával az ördöggel cimborált;
virtuozitása példa nélküli volt, ugyanakkor hanyag megvetéssel kezelt
mindenféle korlátozó tényezőt, így magát az udvart is az alabárdosokkal meg az
uralkodóval együtt, a közönséget nem kímélte; erősen összeférhetetlen
természete szép örvényeket vetett akkoriban; a lejegyzett műveivel egyáltalán
nem törődött, a rokonság nélkül most talán a nevét igen, de műveit nem
ismernénk.
Milyen ez a szvit?, forrongó, kíméletlen, csapkodó, szinte
barbár; ugyanakkor dallamos, és nagyon-nagyon őszinte; nincs szép celofán meg
szalagok meg locsogó előszó, inkább egy egyenes direktcsatolás valahová
felfelé. Nóri keze bonyolult táncban; nem látszik, annyira gyors; ez a
hangszertudás egyszerűen elképesztő; én ilyet csak Savall -nál láttam; most a kísérőnek sincs könnyű élete; de
mégsem az ’akrobatika’ jut eszünkbe, hanem valami olyasmi, hogy ’most tényleg’,
meg hogy ’odamondta’, és furcsa, de az is, hogy ’mekkora nagyszívű ember’…
Nagyon nagy tapsot kapnak.
Mosolyuk megemel; a koncert
végére a vonóik hegyével szépen, finoman
kilyuggatták a Hetvenezer Fátyol lepleit; az átszűrődések szép
csillagfényt varázsoltak a teremben, meg olyan érdekes-forma fényeket a
szemekben.
Jó volt.
2015. december
