2016. május 9., hétfő

Az Ulpius-ház és a szalamandrák










Van egy lemez, amelyet már évek óta kerülgetek, hogy írjak róla. Hogy miért?, ezt a jelenséget talán Szerb Antal fogalmazta meg legszebben, emlékszünk még, hogyan kezdődik az Utas és Holdvilág?, rögtön az első oldal, második bekezdés; épp csak kinyitottuk a könyvet. Ilyen felütéssel sehol máshol nem találkoztam:

...hosszúra nyúlt vándorévei alatt mindenfelé megfordult, Angliában és Franciaországban éveket töltött, de Olaszországot mindig elkerülte, úgy érezte, még nincs itt az ideje, még nem készült fel rá. Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el, mint az ivadékok nemzését, titokban félt is tőle, mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől.


…én meg a szalamandrás Machaut lemeztől.





Mert már a borító furcsa. A pinkszín olyan, mint a szalamandrán a sárga folt, jelzi a ragadozóknak, hogy csak óvatosan, lehet, hogy keserű lesz. Vagy beavatás nélkül egyenesen mérgező. Ne kapjuk be mohón. Mert ez a zene 300 évvel régebbi, mint amiket általában szeretek, pedig azok is jó régiek. Olyan korból érkezik, amely a szakértők számára is terített asztal a vitatkozni valókról, ingoványos terület, pontatlan, hiányzó és sokszor hamis krónikákkal, háborúktól szétszórt félig égett poros papírhalmokkal. 
Mert intellektuálisan zaklató. 
Mert idegenségében van valami óriási vonzerő, amely ma már leginkább érthetetlen. 

Mert az egyik leggyönyörűbb zene, amit életemben hallottam.


Guillaume de Machaut 1300-ban született, először Luxemburgi János cseh király szolgálatában, majd Navarrai Károly alatt Rheims kanonokja lett. Nagyon híres költő is volt, zenéjének ismertségére pedig jellemző, hogy műveit több mint 70 kéziratban találták elő – ez ma, a 14. századot tekintve, teljesen egyedülálló.


Az akkori eszköztár annyira eltért a maitól, hogy azon feltétlen el kell csodálkozni, hogy egyáltalán meg tudjuk hallgatni ezt a CD-t. Eleve a dúr-moll hegemónia előtt járunk. Ezt már elképzelni is kissé nehéz, mert gondoljunk bele, ott a gitár kezünkben, a Ha én rózsa volnék szövege a fejünkben, de nem szabad sem dúr, sem moll akkordot lefogni…


Ettől még sokkal meredekebb az, hogy melyik hangköz volt harmonikus, melyik nem.
Itt nevezetesen a tercről van szó, amire kis túlzással a mai zenéink épülnek. Akkoriban a terc használata korlátozott volt. Hogy miért?, mert disszonánsnak tartották, ’imperfect’, említették szánakozó, ereszkedő hangsúllyal.
Jó, de akkor meg mi volt a perfekt?, értetlenkedünk, hát ott volt a két nagyágyú, az Isteni Oktáv, a Perfect Prima, és természetesen a Kvint, az univerzális szupersztár.

Kicsit összekaparva hangzattani féltájékozottságunkat, valóban, az oktáv a metafizikai messzi ködből mint alap létezett, aminél Püthagorasz simán nem értené, hogy mit lehet ezen nem érteni, mert ez a hangi alapfelosztás, hét szféra van, hét planéta, hét szín, hét korty egy pohár vízben, amelyek egyenként hét másodperc alatt érnek le, a kvint pedig mindig is tiszta kvint, ez is a teljes neve. 
A fizika szerint, ha esetleg a misztikát sokalljuk, a leütött egyetlen hang felharmonikus sorai pedig úgy kezdődnek, hogy oktáv, kvint, aztán megint az oktáv, és sorban a többi, vagyis egyszerűen így épül fel a tónus, nem pedig a terc-felhangok szerint. 


Tehát egyfelől a harmónia megítélése alapvetően eltérő, ugyanakkor már polifónia volt, és igazi, egyenrangú szólamokkal, mármint amit ma is annak tartunk, és az ellenmozgás meg a tükörszerkesztés máig érvényes esztétikai alapelve már létezett, bármennyire is furcsa, főleg, ha egy pillantást vetünk a naptárra, amikor éppen álldigálunk térdig az iszapban valahol egy nagy folyó árterében a vízimadarak meg a halak meg a szalamandrák között, valahol ott, ahol ma a Ferenciek tere van…



Van még furcsaság elég. Olykor szándékolt megcsuklások sorozata hallatszik, a szólam hirtelen megszakadásával. Ez a hoquetus, amely valóban csuklást jelent, ahol a félbehagyott szólamot hirtelen egy másik veszi át, és mint a stafétabotot, adogatják egymásnak.



Aztán itt van ez az izoritmia, amely pont a motettákra jellemző.
Mi is ez?, igazából azonos ritmusképletek többszöri ismétlődése.

Ezzel persze nem vagyunk kisegítve, mert mondhatnánk, hogy ez a legtöbb zenére ab ovo igaz. Az Ars Nova azonban annyira régen volt, hogy megint belefutottunk egy szinte megérthetetlen dologba. Ez pedig az, hogy a ritmus (talea) és a dallam (color) teljesen külön mozgott. A ritmussor és a dallamsor szinte soha nem volt egyforma hosszú, így ha összeeresztődtek, akkor az interferencia szabályai szerint adott csomópontokon futottak össze, pl. minden harmadik vagy hetedik szakasz végére vagy közepére, vagy akárhová, de nagyon pontosan. 


Hogy miért akkora dobás ez?, egyrészt, mert az ismétlődő ritmus közben más-más dallammal léphetett fel, tehát folyamatosan új téma teremtődött, másrészt a találkozási pontokig teljes szabadság volt, amit olykor őrült diminúciókkal vagy díszítésekkel töltöttek ki. Igen, valahol itt van a gyökere annak, hogy ’szabad zene’, és amikor ezek után a klasszikából meghallgatunk egy szonátát, az olyan, mint amikor egy satuba dugjuk a fejünket…


Ahogy halad előre a zene, a harmóniaérzet egyre erősebb lesz. Ez egyrészt lelkesedésünkből származik, de valós alapja is van. Mert az Ars Nova korszakában a zene mozog; minden hangzat a perfekt irányába törekszik, vagyis a semiperfect a perfect irányába, az imperfect pedig a semiperfect irányába, tehát harmónia-felépítés történik. Mindez úgy, hogy itt a disszonancia is helyet kapott, nem csak azért, mert pl. az ellenpont vezetése során nem lehetett kikerülni, hanem egyenesen az akkordról akkordra való haladás igazi mozgatórúgója. Ne higgyük, hogy ez utóbbi simán ment; Machaut rengeteg támadást kapott ezért a falsimádatért, az akkori rendszerbe nagyon nem illett.

És az egészet átlengi a Reneszánsz egység-elve; itt még nincsenek hármashangzatok, amelyek az individuum különbözőségét hozzák, ahol az egyikünkön piros pulóver van, a másikunkon meg fekete, itt a ruhaszín nem téma, hanem az, hogy igazából milyen emberek vagyunk.
Sokkal őszintébb zene, legalábbis felrakódásoktól mentesebb.


A lemezen az összes motettát megtaláljuk, a formák igen változatosak, szimpla monódia, hangszeres diminúció, a capella, virelai, chanson, minden van, a téma a halál, szerelem és a remény, az egyházi és a lovagi eszmény világi vonalán egyaránt. A tradicionális motetta alapja egy gregorián, mint alsó szólam, a tenor, általában nem felismerhetően, mert a ritmus teljesen más; erre épült a dulpum és a triplum, és nagyritkán egy kontratenor negyedik szólam.
A hallgathatóságot jelentősen segíti, hogy Machaut a dallamot nem a szokásos tenor szólamra helyezte, hanem a legfelsőre; ez már akkor merész volt, képzelhetjük, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy aztán 200 év után Caccini a felső szólam alól gyakorlatilag minden egyebet kiszedett, csak egy kísérő basszus maradt, ez lett a Nuove Musiche, a monódia, ez nyitotta meg a kaput az opera, mint műfaj előtt. Ez a dallam-orientált gondolkodás ma annyira triviális, hogy újfent nehéz megérteni azt, hogy százévekig ez nem így volt; tehát Machaut itt kicsit kilógott, csak próbáljuk hallgatni kortársait, vagy akár Josquin jóval későbbi zenéjét, alig tudjuk az alapmelódiát kihámozni a szólamok szövevényéből.


Azért ne Vivaldi melodikusságát keressük, mert ne legyenek illúzióink, ezt a zenét rendkívül nehéz hallgatni. Mármint úgy, hogy valamit megértsünk ebből az egészből. Nem kell elszomorodni, ez akkoriban sem volt egyszerű; Jean de Crounchy írja, hogy 'nem tanácsos mindenki (ordinary audience) előtt előadni, csak a jól képzett füleknek, akik a művészet belsejébe hatolva gyönyörködnek a hangjegyek finomságaiban.' 

Mindez 650 évvel ezelőtt. Őrület, nem?





Tudunk még ilyen szerzőt?
Kapásból egyet, biztosan. Régizene-kedvelőként a horizonton mindig ott terpeszkedik Bach zenéje, valamiért úgy alakult, hogy kikerülhetetlen, ott úszik, mint egy nagy Zeppelin, mindent árnyékol, tehát az összehasonlítósdit ki sem lehet kerülni. Machaut-val a korszak két végén vannak, a távolság 400 év.
Lett-e fejlődés, vagy csak az idő telt? Maradjunk annyiban, hogy erre mindenkinek van lexikonos meg saját válasza is.

Bach zenéje teoretikus lett, Machaut zenéje még metafizikus. Mit is jelent ez? Az egyik egy mesteri szűrlet a látszatvilágra épült elméletekből, osztunk-szorzunk-matekozunk, a másikon átragyog az ősi egység, a primordiális létezés töredéke. Az egyiknek az összes fűszer a rendelkezésére állt, a másiknak kb. csak a só. Mindkettő jól főz, de az ételek terén ízléseink erősen eltérhetnek. És el is térnek; bár az egyik egy Petrarca vagy Dante volumenű költő is, most per pillanat mégis a fűszerkonyhának áll a zászló.



Az együttes aránylag ismeretlen. Ráközelítésük már szimpatikus, mert két éven keresztül csak kutattak és gondolkodtak, hogyan is kellene tálalni ezt az egészet. Igényességükre jellemző, hogy nem kis fejtörést okozott, hogy melyik régi francia nyelvjárás szerepeljen a lemezen.


Mert itt költészetről van szó, versekről, ugyanis a motetták szövege jórészt a szekuláris repertoárból lett kölcsönözve, és egy pillanatra se feledjük, itt a zene nem a szöveg uszálya és alárendeltje volt, hanem a prima, tehát ha nem jött ki a versláb, akkor nem lehetett a ritmuson kicsit igazítani, mint ahogyan ma megszokás.

Egyszerű versikékről van szó, netán valami szimpla nép-izékről…? Hát jól mellélőttünk, mert a szöveg annyira sokrétű és többszintes, hogy itt alkotódott meg az a kifejezés, hogy textuális polifónia, a többit inkább próbáljuk megsejteni, máskülönben hetekig írogathatnám a blogba a mátrixokat a bibliai utalásokról és az aritmetikai szabályrendszerekről meg a versformák ritmusáról meg a szótagok helyéről meg a morfologikus hangsúly-diszlokációkról meg a hasonlókról…



Na, ezek után betegyük a lemezt, vagy igyunk inkább valamit…?
Mindkettő jó ötlet, lehet akár egyszerre is.


Mert a sok rémisztgetés után nem a szólamtáblázatok jönnek sem pedig az izoritmia meg a semiperfect mozgása.



Hanem valami, ami olyan, mint egy hirtelen napsugár.
Egy rácsodálkozás.
Egy finom, szépívű szövet tekeredik le.
Egészen szokatlan és egészen jó; valamit belénk tölt a szöveg és a zene ritmusa; valami újat, amit talán eddig még nem hallottunk, vagy csak a szétszóródott morzsáit csipegettük. És valami halk sejtés lesz, hogy milyen is így elsőre… extravagáns, ez a jó szó. Az énekhangok fenomenálisak; néhol olyan, mint egy ráolvasóvers-kórus, néhol olyan, mint egy szívmegszakadó szerelmes vallomása a lehanyatló Holdról.. A feltörő szépség finoman és határozottan ráz. Felráz, mert szép a nyelvünk, tehát felfelé emel, mert ez egy felső zene, mást nem is tehet…


Tudom, hogy sok ajtó be van zárva, a reteszek meg a lakat-halmok jó rozsdásak, lesz, akinek az ujját megszúrja, lesz, aki elszalad, lesz, aki nem érti, meg lesz, akinek egyszerűen nem tetszik.

Mindez totál lényegtelen. Ez a zene létezik és működik. Akkor is, ha sokan hallgatják, és akkor is, ha senki sem hallgatja. A zenei alapkövezetbe szilárdan beleépült, fraktálhálózata eltéphetetlen.
Tényleg olyan, mint a szalamandra.


...amelyről köztudomású, hogy elpusztíthatatlan, soha meg nem született és soha meg nem hal, víz nem ártja, tűz el nem emészti, mert a tűz belsejében él.

[Ez a legnagyobb öröm a zenében, megszerettetni másokkal]

És a különleges szépségű bookletben, a végefelé, ott van pár sor, amely megemlékezik arról, hogy igazából, miért is készült ez a lemez.

Nekem pedig eszembe jut, hogy ugyanezért íródott ez a cikk is.
Sőt, maga az egész Komolyzenei Ajánló.





Részemről örülök, hogy valaki ide nagy szívvel és lelkesedéssel leásott, és megmutatta, hogy forogtak akkoriban a planéták. 














________________________________
Köszönet zenész ill. zenetanár barátaimnak a segítségért
Rajtam volt a bordó pulóver, rajtuk fekete, ill. csak egy póló, pedig hideg volt..
________________________________
Dr. Répássy Dénesnek jó a Machaut cikke, köszönet érte.






______________________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19