Amikor azt hisszük, hogy most már van egy kis rálátásunk az régizene CD-kre Európában, akkor, igen, pont akkor, amikor tudjuk, hogy a CD kiadás gyakorlatilag épp leállóban, és mint egy nehéz szerelvény, azért még sodródik, és néhány lemezt még a szép borító-könyv, egy újrakiadás vagy egy-egy nagy név még elvisz a hátán – nos, akkor bukkan fel pár új lemez, ami mellett nem lehet csukott szemmel elmenni.
Sete Lágrimas – egy portugál együttes, ahogy ők maguk mondják, Early and Contemporary Music Group, na, itt már leakadunk, mert felvillan az a régi sejtés, hogy a kortárs zenének több köze van a régizenéhez, mint bármihez, és tényleg, jómagam, bár nem vagyok járatos a kortárs zenében, azért annyit megtanultam, hogy azt hajtogatni, hogy ’befogadhatatlan’, meg hogy ’valami olyan zene, ami ledobta magáról a közönséget’, nem lehet, vagy legalábbis csak páratlan napokon, mert a helyzet jóval bonyolultabb; aztán eszünkbe jut a nagy ellenkezésben pl. Rolf Lislevand, a lantos, aki jazz-zenész is, és olyan határokat-feszegető lemezeket csinált, ami bizonyos szempontból kortárs, ugyanakkor meg szigorúan régizene, meg amikor hallgatva Stockhausent, vagy Cage -et, nem az az első gondolat, hogy jó sz..r, hanem hogy nézzük csak meg ezt a lemezt, legalább szemtávolságra, szóval ez a párosítás itt nem közönségcsalogató, hanem tényleg valami fontos.
2000–ben, Lisszabonban alakultak; azóta rengeteg koncert, mind elkerült minket, mint ahogyan a hírük is meg a lemezeik főleg. Miféle lemezek?, ősi portugál diaszpóra zenéje; Shütz-nek dedikált kortárs zene (!!); Almeida és Seixas társítások, egy kortárs Pünkösdi Mise – csupa érdekes kiadás. Ez a Peninsula szintén egy régizene-kortárs-zenei egység. Azért egység, mert végighallgatva igazából fel sem tűnik, hogy az Ibériai reneszánsz nagy slágereivel ügyesen vegyül számos kortárs szerzemény; hangzásra meg dallamra inkább olyan korai Monteverdi vagy esetleg Gesualdo a feeling, aztán jön a meghökkenés, amikor mai szerzők is sorakoznak a tracklistán.
Az énekesek – most itt csupa férfihang – nagyon-nagyon jók, a hangszerelés egyenesen pazar. Valamiféle nyugodt könnyedség, szabadság, dallamosság – mint az igazi jó régizene.
Van egy igen régi, kora reneszánsz spanyol madrigál, az Ay Luna; népszerűsége egészen elképesztő volt; óriási jó zene amúgy, sokan éneklik, a mezőny lemezek terén parádésan erős, pl. itt a Savall-féle, Montserrat Figueras szoprán-csodájával:
ezen a lemezen így hallható:
Briliáns. Más hangszerelés, más énekhang, más ütem, más hangsúlyok. Mi maradt akkor ugyanaz a szövegen kívül?, hát pont a lényeg, az a belső szövet, amely összetartja az egészet. Pedig elrontani nevetségesen könnyű az ilyen érzékeny és finom dallamot; amelyet pont a melodikussága teszi rendkívül sérülékennyé, megslágerezhetődővé.
A hangminőség remek. Élő és közvetlen, igazi csalogató.
Feltétlen ajánlott.
Ez a cikk még akkor íródott, amikor még nem indult el a NoaNoa project, melyet az együttes vezetője, Filipe Faria talált ki, a két, azóta megjelent Lingua lemezzel együtt - máskülönben nem megemlíteni itt egészen lehetetlen lenne.
