A 'Perfect Days' egy nagyon jó film. Sok rétegű, finom szellemiségű, estig lehetne írni róla, - és van benne egy pici szelet, amely ide tartozik, a hifizéshez, a zenehallgatáshoz.
Emlékeztek?, a napjainkban játszódó történetben a főszereplő mindig régi zenéket hallgatott, ráadásul kazettán, és a használtlemez-boltban pedig az eladó azt mondta, hogy bármennyi műsoros kazettát megvesz, mert az most nagyon divatba jött. Japánban, persze.
A CD lemezzel is vajon hasonló fog történni? Ezt megjósolni most még nagyon nehéz. Ami látszik, hogy a fájl-alapú zenehallgatás teljesen kiszorította az ezüstkorongot, a lejátszók fejlesztése gyakorlatilag leállt, akkor is, ha nagy, több ezres CD gyűjtemények halmozódtak fel a komoly zenehallgatók polcain. A kivételek majdhogynem egy kézen megszámolhatók.
Az egyik, az a Pro-Ject RS2T.
A Pro-Ject egy nagy név, és mindig is az LP játszóikról volt híres.
Az RS2T egy teljesen új dolog, láthatóan azok részére lett kifejlesztve, akik még mindig CD-n hallgatnak zenét, de valami jobb hangot akarnak, mint az eddigiek.
Hogy miért csak futómű?, ez viszont nyilvánvaló: a piacon most rengeteg konverter van, főleg az új szg. zenehallgatás miatt, újak, és bizony sokkal-sokkal jobb hangúak a régi dac-oknál. Új csipek, régebben elérhetetlenül alacsony torzítási értékek, új megoldások, plusz a prémium minőségű kínai készülékek előretörése jellemző a mostani időszakra.
CD futómű - ez egy bonyolult dolog. Leginkább azért, mert a kábelek mellett az egyik legnagyobb hifis labirintus, teli megválaszolhatatlan kérdésekkel.
Az egyik ilyen kérdés az maga az alaptézis érthetetlenségére irányul: egyáltalán miért különbözik egymástól két CD futómű hangja? Miért kell nem kevés pénzt költeni erre egyáltalán? Nem ugyanazok az egyesek meg a nullák?
Nem azért találták ki a digitális technikát, hogy pl. ez ne legyen? Hogyan létezhet pl. basszus-különbség két futómű között? Akkor, az autónkban a digitálisan vezérelt blokkolásgátló másképp fog működni, ha másmilyen vezeték megy a szenzorokhoz?
A válaszok, illetve a válasz-kísérletek szinte nevetségesek. Űrhajók szállnak le a Mars felszínén, de itt megfeneklett a tudás, úgy tűnik.
Volt időszak, amikor a jitter volt a főgonosz, mindenki erre gyúrt, hogy ez minél kisebb legyen. Voltak évtizedek, amikor mesés ipari műremek mechanikák születtek, félkilós lemezleszorítókkal meg zafír csapágyakkal meg ipari lézerekkel és 10k feletti árcédulákkal.
Volt, amikor a kimeneti stage meg a csatoló megoldások meg a digitális összekötő volt a fő topic. Manapság pl. az összeszedett analóg zavarjelek minimalizálása az egyik hídfőállás. Az észlelt hangminőség viszont sehogyan sem akart egyértelmű összefüggéseket mutatni ezekkel a technikai dolgokkal.
Aki ma egy jó CD futóművet akar, jó eséllyel eltéved az útvesztőben. Mert van komoly futómű rossz hanggal, és van imbolygó műanyag futómű zseniális hanggal, és mindennek az ellentéte is igaz.
Innentől a saját tapasztalatok következnek, és az ezekből levont gondolatok. Tévedés joga fenntartva, ez már csak természetes (ill. annak kellene lennie) a hifiben.
*
A régi, jól kigondolt, sokat bizonyított futóművek nálam kivétel nélkül leszerepeltek. A legendás Sony mechanikák 25 év után tökéletesen működnek, zeneietlenségük egyenesen riasztó.
A Philips alapú megoldások, a CD Pro2-vel az élen, amelyek 'a létező legjobb futóművek', pedig valami furcsa homályosságot adnak, szemérmetlen adat-lenyelést a legfelső tartományban, a rossz értelmű analógos hang leutánzását. Ez jutott nekem ezektől. Akkor is, ha némelyikért régebben adtak egy jó autót. Még a forradalmi lelkületű DIYer megoldásoknál is ezt hallottam. Mintha lenne egy láthatatlan szféra, mit áttörni ezek nem képesek.
A mai lejátszók, az a pár, ami megfordult nálam, már levetették ezt az avíttas fátylat, cserében viszont a tónussal óriási problémák voltak. Különösen a felkonvertáló megoldások vittek bele valami furcsaságot a zenébe, holott ezek mérhetően 'kivisznek' adott torzításokat abból a tartományból, amely különösen érzékeny a digitális technikában.
Végül két olyan készülék volt hosszabb ideig nálam, amely futóműként kifejezetten jól szerepelt.
Az egyik a Heed Thesis Delta, amely csak koax kimenetű, ráadásul nem is futómű használatra optimalizálva, de mégis, valami különleges gördülősség, hang-szépség az, amit előállít.
A másik, az a Mark Levinson №.512., a Nagyúr, aki az ex15k árával nyilván a felső kasztban játszik, ott, ahol a legfájdalmasabb hangi tévedéseket lehet hallani olykor. Itt az 512 egy arisztokratikus, nagy hang, finom tónussal, persze 10 kilónyi felesleges résszel, amely nem kap szerepet futóműként használva, így ez enyhén felesleges luxus, bár hozzáteszem, ez az egész hifire / HighEndre igaz.
Szóval, ilyen a hangi környezet / előélet nálam, ezekhez ment a hasonlítás leginkább. Meg a koncertélmények, hangszerhangok, elképzelt tónusok, elvárt hangzásideálok, egyéni ízlés szerinti preferenciák támasztják alá a lenti szubjektív beszámolót. Amely leginkább az élményről, az érzésről szól.
Hogy is mondta Ottlik Géza hőse, Medve Gábor, a Buda c. regényben?
"Ami biztosan van, mondja Medve, az az érzés. Ennyire
biztosan már semmi egyéb nincs. A világ, a többi ember megléte hipotétikus,
vélelem, feltevés, amit elegendő számú próbálgatással valószínűsíteni tudsz.
Elfogadod meglévőnek, minthogy mást nem tudsz csinálni, de jobb, ha nem
felejted el, hogy csak az érzés nem hipotétikus, biztosan csak az van. Az érzés azonban pontatlan, mielőtt szavakat keresnénk,
próbálgatnánk rá. Eleve és önmagában pontatlan."
*
Az RS2T lelke az ausztriai Stream Unlimited által tervezett futómű, a Pro8, amelyben a vezérlést a BlueTiger CD-84 szervó végzi.
Felültöltős, és mechanikailag csatolt; a szénszálas külső réteg alatti egységet egy tömör alumíniumból kimart ház veszi körül.
Nincs belül tápegység, ez fontos. A külső tápja, amit hozzá csomagolnak, az egy 3A-es kapcsolóüzemű táp, kb. egy laptoptöltő-szerű dolog, és egyáltalán nem rossz ám. Opcionálisan rendelhető hozzá egy lineáris táp, külön karosszériában, toroid transzformátorral belül.
Hangilag valóban jobbnak tűnik a lineáris táp, de a többi tesztelővel ellentétben énszerintem a különbség nem drámai. És nem csinál egy újabb megközelítést. Nem lesz egy új hang. Azok a keretek, amelyek miatt nagyon tetszik ez a készülék, azok maradnak pontosan ugyanazok. A LPSU ad egy élénkebb, zizegősebb, hifisebb hangot, kicsit a felül-balanszírozott. Tetszetős, a legtöbbeteknek valószínűleg jobban kedvelhető lesz. A SMPSU nyugodtabb, a kellő felbontású rendszereken hajszálpontosan közép-balanszban, és megadja azt a már-már meghökkentő életszerűséget, amely miatt nálam egyértelműen jobb.
A lenti meghallgatás-élmények az eredeti, hozzá tartozó táppal születtek.
A felfüggesztés láthatóan különös gonddal készült; azt képzelem, hogy sok auditív teszt után választották ezt a verziót.
Igaziból megtapogatva, nagyon finom darab. Kicsi, tömzsi, jó nehéz. Finoman nyíló / ereszkedő fedél, egy ultrakönnyű leszorító. És jó nagy kijelző, nagy számokkal, a fényerő állítható, meg tud fekete alapot is. 2024-et írunk, vagyis tud CD meta-adatot megjeleníteni: az album címe és a játszott track is olvasható.
A távirányító full fém, igényes, jól kézre áll - én persze átprogramoztam a tanítható távomat az alap parancsokra.
Beolvasás gyors, minden szép halk. Van koax, szimmetrikus és I2S kijárat - ez utóbbi, hasonlatosan a Heed Deltához, az 'európai' kiosztás, vagyis a kínai Gustard dac nem érzékeli, tehát erről nincs tapasztalat. Nálam az XLR szólt jobban, mint a koax, ez nem meglepő.
A digitális összekötő minősége kulcskérdés; gyenge kábel, gyenge hang lesz, ez sem meglepő. Az ultravékony Radnai-féle csupasz vezetéket pont úgy szereti, mint a többi futómű; árban nagyon magasra kell menni, hogy jobb összeköttetést találjunk.
*
Na, végre, a hang.
Hogy milyen?
Hát, egyszerűen fenomenális.
Magam sem hittem, hogy valaha ilyet hallok egy 44.1 RedBook konvencionális lejátszótól.
Nézzük részletesebben:
Az észlelhető markáns különbség, az meglepő módon legelőször nem a komplex zenékben, hanem az egyszál-énekhangban jelent meg. Ez a Graindelavoix lemez, ez egy nehéz feladvány, volt pár év, amikor azt hittem, hogy itt hangmérnöki hiba van, hogy attól ilyen kiabálós.
A Pro-Ject itt szimplán varázslatos. Nem tudom, hogy csinálja. A középtónus rétegzettsége valami hihetetlenül megnőtt. Valamiféle felbontás-javulás, vagy inkább hiba-kivonulás történik?, nem tudom. Egyenes, kitartott hang, és megjelennek eleddig nem észlelt belső finomságok. Mondhatni, horizontok. Tágas, végtelenül szabad. Élességnek nyoma sem maradt. Vagyis?, megint kiderül, hogy mi hifizünk bénán, a felvétellel az égvilágon semmi gond nincs.
Savall lemez, SACD-n. A nyomorék-kicsi helyre bezsúfolt normál réteget kell most lejátszani.
Különösen jó. A bevonuláskor hirtelen teli lesz a háttér neszekkel, zörejekkel, alig hallható háttér-infókkal. Eddig ilyet én SACD-ről hallottam leginkább, itt viszont a 44.1 limit alatt vagyunk, ez majdnem hihetetlen.
Zongora.
Gyakorlatilag az első eset, hogy hallom, hogy pontosan milyen tónusú az a zongora abban az éjszakai bordélyházban, ahol felvették. (mert szerintem az.)
A zongora-zongora különbség itt, a futóművek között, az kiemelten érdekes. Mert minél kisebb a különbség, annál nagyobb. Igazából, kb. objektíven szemlélve, a különbség valószínűleg csekély. De az észlelésünk az furcsa kanyarokkal működik. A nagy eltéréseknél azonnal detektálunk, hasonlítunk, véleményezünk, OK. Az ilyen pici különbségeknél az agyunk egyszerűen léptéket vált, kb. mint a mikroszkópoknál amikor erősebb objektívet tekerünk a 40-es helyett, és hirtelen új adatsorokat, új hangokat hallunk ki, ill. képzelünk el. És az élmény egészen erős lesz.
Csembaló. A digitális technika rémálma. Azért, mert ijesztően sok az érzékeny felhang. Az analóg az hajlamos szépíteni, lenyelni, át-nem-vinni, egyszerűen lesimítani a balhés részeket. Ráadásul a páros / páratlan osztályú felharmonikus-torzításoknál az analóg az egyszerűen szerencsésebb helyzetben van, vagyis jobban elviselhető. Az LP fanok nekem ugranak most rögtön, de én jó csembalóhangot csak digitálisról hallottam eleddig, elég ritkán, azt kell mondjam. Mert a digitális zavarok, torzítások, mindenféle diszkomfortot okozó eltérések nem nyelődnek el jótékonyan, hanem teljes pucérságukban ragyognak a napon.
Itt 1 mp. alatt hallani, hogy ez bizony nagyon jó. Konkrétan, a legjobb, amit eleddig hallottam. Pedig nálam 'csembaló-optimalizált' rendszer van. A sokhúr, az eddig is megvolt. Az elkülönülésük viszont most a legjobb. És valami meseszép hangszertest-rezonanciákkal.
Minden zenén az hallatszik, hogy az RS-2T valami mélyebb rétegbe enged betekintést. Levegősebb, könnyedebb, merészebb. A háttér feketébb, a csendek nagyobbak, csendesebbek, egy elképzelt alapzajszint lejjebb ugrott. A csend hangjai, az lehetséges, hogy mégis csak nagyon fontos dolog. A könnyen leírható hifis paraméterek, pl. a basszus mennyisége, vagy a legfelső regiszterek, vagy a térábrázolás az eddig is jó volt; itt valami nehezebben megfogható dologról van szó. Jómagam annak szószólója vagyok, hogy a jó hifi az tulajdonképpen személyreszabás kérdése, így megtörténhet, hogy a valós hangszerhangoknál szebbet, jobbat keresünk és állítunk elő. Itt az RS-2T esetében viszont úgy érzem, hogy nem kiszépítés történik, hanem a valóságosabb felé billen a mérleg. És az is lényeg, hogy olyan feeling van, mintha több adatból állna elő a zene. Mert egyszerűen több mindent hallunk a CD-ről. Valószínűleg ez nem így van, hanem az történik, hogy bizonyos hibák, torzítások, furcsa ízű nemtudoménmik, ezek valahogy kivonódtak, és egyszerűen engedik magát a zenét 'kijönni'.
Végül, még itt egy lemez, ahol az RS-2T különösen nagyot alakít.
Egy emberi hang, egy monoton dúdolás, különböző rövid felolvasások, egy elektromos basszussal kísérve. (cikk róla itt). Igen, az akusztikus hangszerek, meg a gamba, a zongora, azért most az lenne az igazi, tesztelni csakis azok jók, bla... bla.. és így tovább, de most valamiért nem ez lett. Hanem az, hogy a dúdolás, az annyira élethű, hogy a BBC iskola zászlajára lehetne hímezni - ez kb. el is vártuk, nem?, de arra nem számítottam, hogy ez a művi basszuskíséret, ez konkrétan még ezer szálra bomlott, mélyebb lett, és olyan történt, mint a csembalón a húrsokszorozódás - én ilyet nem is hallottam még.
*
Ez a felültöltős mechanika, ez sem olyan egyszerű dolog; nem szimplán arról van szó, hogy a Pro-Ject az LP játszókat gyárt, nyilván innen jön az ötlet.
Bonyolultabb a helyzet, kiderül lassanként, hogy ez szinte metafizikai kérdés. Mert fel kell kelni a fotelből, odamenni, két kézzel felnyitni, mert egy kézzel nem lehet, pici súlyt levenni, pici súlyt finoman félretenni, hogy le ne essen, el ne guruljon, a lemezt ügyesen megfogni, két ujjal terpesztve, nem annyira könnyű, felemelni, visszatenni a helyére, a másik lemezt finoman berakni, pici súlyt rátenni, figyelni, hogy pont középre kerüljön, fedelet óvatosan lecsukni, visszamenni leülni, távirányítót megfogni, megnyomni végre a 'Play' gombot... - na, ez messze van az ergonómiától meg a gyorsaságtól meg a hatékonyságtól meg a céltudatosságtól.
De ha megerőltetjük kicsit az agyunkat, akkor szép lassan rájövünk, hogy pl. a leghíresebb és legdrágább porcelán teáscsészéknek olyan nem-kézreeső füle van, és annyira sérülékenyek, hogy kész mutatvány, hogy megfogjuk anélkül, hogy összetörne.
És itt a lényeg: ez a dolog tulajdonképpen civilizál.
És a tea garantáltan más ízű lesz. Mert ez egy szertartás így, egy rítus.
Mi is a rítus?, hát az a dolog, ami néha bonyolult és értelmetlennek tűnik, de véghez visszük azért, hogy bizonyos dolgok bekövetkezzenek. Itt, az RS-2T esetében, hogy jól szóljon a rendszer, hogy nagy élmény legyen maga a zene, a zenehallgatás.
