Talán a legjobb lemez, amit kiadtak a CD korszakban a Reneszánsz korából. Tekintve az Early Music mai, káprázatos felhozatalát, rögtön látszik, hogy innentől az egész cikk erősen elfogult lesz, amit én a legkevésbé sem bánok.
Mindenesetre, az bizonyos, hogy más, mint a többi, egy kicsit különlegesebb ráközelítés, a hangsúlyok nem oda esnek, ahová általában.
Haladjunk most kívülről befelé, hogy mi is teszi ezt az albumot ennyire kedvessé számomra.
Kézben fogva, az artwork, az kifogástalan, eddig semmi furcsaság, mert ez egy Alpha lemez, ott ez így szokás. Magas vizuális kultúrájú kiadó. Egy gyönyörű El Greco kép részlete a borítón, belül aztán ott az egész festmény, a Hermelines Hölgy, úgy tűnik, én a hermelines hölgyekkel valahogy nagyon különlegesen vagyok, és persze szürke nyomással egy miniesszé a festményről, a korról, a zenéhez való kapcsolódási pontokról.
A cím, Ay Luna, ismerjük, mert ez a dal régen is híres volt, meg ma is, meg persze a Holdat is, meg az ide kapcsolódó tükörlétezést és melankóliát, amely látszatvilágunk metafizikai alapját adja.
Az együttes neve Unda Maris - már itt van egy finom múlandóság-érzet, mert ez a formáció soha többé nem állt így össze, pedig 14 év eltelt, tehát valami olyan történt, mint amiről Sainte-Exupery ír, hogy egy szándék, egy vágy, egy akarat, az volt legelőször, és abból épült fel a vitorlás hajó, hogy menjen a Fűszer-szigetekre, és ebből az akaratból gyűlt össze ez a pár zenész, hogy együtt a valóságba öntsék ezt a tisztán szellemi tartalmat, létrehozva azt, amit ennyi év után már csak így hívunk, hogy a fekete Ay Luna lemez, vagy egyszerűen csak azt mondjuk, hogy Alpha064.
Az Unda Maris más miatt is érdekes. Jelentése szó szerint a ’tenger alatt’, de ez csak analógiája az igazi jelentésnek, mármint a fizikainak, mely szerint az unda maris egy speciális regiszter a korai orgonákon. Igen, ebből sejthető, hogy bizonyosan lesz itt egy porativ vagy valami régi kicsi orgona; valóban, Franciaország egyik legrégebbi billentyűsét használták a felvételhez, a Lorris-en-Gatinais orgonáját.
Ez a regiszter, vagyis egy sípsor, azért speciális, mert kissé félre van hangolva a többihez képest, az összes sípja, de miért is?, hát azért, mert ha összekapcsoljuk egy másik, bármilyen másik regiszterrel az orgonán, akkor az interferencia szabályai szerint egy nagyon furcsa ’lebegés’ jön létre, amely nem mechanikusan konstruált, hanem hangilag, vagyis hangtanilag felbukkanó, vagy inkább fel-hullámzó.
Furcsa, de ezen az orgonán a felsorolt regiszterek között pont nincs ilyen unda maris, de az Unda Maris a hangszereléssel mégis elérte ezt a szinte misztikus hatást. Hogyan? Rögtön itt a címadó Az Luna, középtájt, és valóban, a háttérben valami pompázatosan gomolygó improvizált lant-, hárfa- és vihuelaszólamok finom elegye hallatszik.
Sehol máshol nem hallottam még ilyet.
Az énekes, Giullemette Laurens pedig óriási kedvencem. Hangja olyan, hogy fest, ez a pontos kifejezés. Itt rögtön kapcsolódik pár dolog, amit a booklet hosszan taglal.
Hangfestés, igen, ez a kifejezés fordul elő pár régi spanyol traktátusban, az évszám 1550 és környéke. A mai megfogalmazás szerint ezek a régi villanellák strofikus jellegűek, mit is jelent ez?, nagyon egyszerű, strófák, versszakok ismétlődnek, a zene alattuk kb. ugyanaz.
És pont itt van az, amit a régiek másképp, ill. tovább gondoltak. Mert a kb., más szóval a szinte, az azt is jelenti, hogy ’nem’, vagyis a különbség lépett a lényegi helyre, a hangrendi különbségek, amelyek zeneiséget visznek oda, ahol szimpla monotóniát gondolnánk, és, mint valami különös szín, jelennek meg. Vagyis, mégsem kell kétségbe esni azon, hogy ennyire magával tud ragadni egy zene, úgy, hogy a szövegét nem is értjük.
Guillemette hangja fantasztikus. Van, ahol felfelé ível, annyira, hogy jóval túllépi a női kiabálás hangerejét, és van, ahol folyamatos ereszkedés van, annyira, hogy a végén csak egy finom-halovány suttogás lesz.
Az egész lemez egy áttetsző metszet a Spanyol Reneszánsz fénykorából, de ez egy francia együttes, ráadásul főként olasz stílusban épített hangszerekkel, erős flamand behatással. Micsoda egy furcsaság, ahol a hangolás 408 Hz, többé-kevésbé, igen, így írják, hogy more or less, az egész lemez egy more or less, mert nem vagyunk beleragadva sem a hangológép mesterséges 'A' hangjába, sem a szólamtáblázatok bonyolultságába, sem a fúga művészetébe.
Inkább forrongás van, vagy óriási szomorúság, Alhambra eleste és a keresztény bajnokok diadala, vagy a boldogtalan szerelmes nő sóhaja, aki nem citromos vízzel áztatja az arcát, hanem a saját keserű könnyeivel. Vagy ott van V. Károly személyes kedvenc darabja, ránk maradt, pontosan, amivel kelt és feküdt,
de felbukkan Ludovico neve és hárfája is, a legendás Harp of Ludovico, Aragóniai Ferdinánd udvari hárfása. De miért is legendás, amikor saját művét elő sem találták?, mert azt beszélték róla, hogy minden hangot meg tudott pengetni a hangszerén, de megint, ez miért akkora nagy szám?, hát, mert ez akkoriban egyetlen húrsoros hárfa volt, vagyis a kromatikus skála, az lehetetlen, hogy rajta volt, de Ludovico, valamilyen titkos fogással, mégis meg tudta szólaltatni az összes hangot, amire akkoriban csak a billentyűsök voltak képesek. Mudarra valami hasonlót tett vihuelán, amin csak öt húr volt, ő egyszerűen áthangolta a hangszert, ha úgy kívánta a hangnem, de menet közben ez megint csak lehetetlen, akkor két hangszert használt egy darabhoz??, a választ senki sem tudja. Mint ahogy arra sem, hogy milyen titokzatos erővel rendelkezett Narvaez, aki a pengetésével ’megboszorkányozta’ az uralkodót, hogy az a gyönyörűségtől felállni sem tudott, és elkezdett sírni, igen, a rettenthetetlen hadvezér, aki 80 kilós páncélokat hordott a csatákban, amikor aprította az ellent…
A források itt a legkorábbi gyűjtemények, amelyek a vihuelisták nevét viselik, akik a spanyol udvarba kerültek, Musica para Tecla, Arpa and Vihuela, ez volt a klasszikus formula, így ma nincs is értelme vitázni, hogy a három hangszer közül melyiken szólt az adott darab.
Ezek a gyűjtemények egyúttal traktátusok is voltak, vagyis a zenei lejegyzések mellett hosszú-hosszú utasítások és javaslatok a hangképzésre, a helyes ritmusra, az akkordváltásokra és díszítésekre, a harmóniaépítésre vagy a falses alkalmazására, az ujjrendre és a hangindításra, de szó esik a szemek forgatásáról éppúgy, mint a hangszer karbantartásáról.
És, ami a lényeges most, olykor komplett metafizikai mini-értekezések is ide kerültek.
Például, a díszítéseknél és az improvizációknál több traktátus is kitér egy, akkor közismert jelenségre, a nyelvi terminológia itt a grâce, angol területen a grace notes, franciául a notes de gout, olaszul a maniero, hogy magyarul mi lehet?, ez fogós kérdés, mert nálunk annyira nincs ilyen manapság, hogy szép nyelvünk a sötétben tapogatózik, talán grácia?, nem tudom. Tehát, ez a valami egy különleges kellem, egy módozat, egy finomság az előadásban. Sokan gondolkoztak erről a megfoghatatlan dologról, pl. a filozófiai beállítottságú Castiglione a latin gratuitous kifejezést sejtette, ami egyfajta szabadságot, spontaneitást jelent, vagy valamiféle egyéni stílust.
A lényeg itt talán az, amivel a Reneszánsz idején teljesen tisztában voltak, hogy a zenei összetevők, a hangok, hangközök, a ritmus, a tactus, a szünetek, díszítések, egyebek, ezekkel nincs amit csinálni, mert ezek megfelelő gyakorlással készen vannak, az igazán fontos tennivaló, az a nexus, a viszony kialakítása, a harmónia megteremtése, egyfajta törékeny felsőbb egyensúly létrehozása.
Valamiféle diszkréció. Vagy akár a szabályok nemes megvetése? És ez a grâce nem mérhető, nem tanítható, nagyon nem is magyarázható, maximum körülírni lehet. Vagy van, vagy nincs. A régiek, valószínűen helyesen, egy felülről jövő ajándéknak, mennyei tálentumnak tartották.
Az, hogy 500 éve ilyeneken gondolkoztak, az engem lenyűgöz.
Legfőképpen azért, mert úgy tűnik, számomra pontosan ez döntheti el, ma, hogy tetszik-e egy lemez, vagy sem, hogy szeretem-é az adott előadót, vagy sem. Hogy miért van az, hogy valaki nem tökéletesen játszik még, de ott ez a titkos tűz benne, és tetszik. Hogy miért lehet nagyfokú kellemmel hallgatni 20 percen keresztül egy 3 akkordos Folia variációt, amely e nélkül egy idegesítően unalmas monotónia lenne. Hogy miért vannak olyan, akár híres előadók, ahol minden perfekt, hiba nincs, tényleg, nem művi, nem gépies, helyes a balansz, minden a legnagyobb rendben van, csak hallgatni ne kelljen…
Hogy a későbbi, egyre bonyolultabb zenék egyre kevésbé igénylik ezt a plusz varázslatot, hogy egy komplikált Bach fúga, jól kigyakorolva, enélkül a maniero nélkül is élvezhető, mármint annak, aki szereti, és ez most nem piszkálódás, hanem egyszerűen az a fajta zene nem ezen a fajta varázslaton alapul, hanem valószínűleg egy másik fajtán.
Ez a lemez olyan, mintha ennek az egész fenti 'grâce-fejtegetésnek' a hangzó melléklete lenne. Már az első hangnál felbukkan, és az utolsóig kitart. A booklet utolsó sora, miszerint, az együttes, ezt a szellemi tartalmat próbálta realizálni, valahogy rámutatni a hangok kombinálásának végtelenségére – teljesen igaznak bizonyul.
Hogy feltétlen ajánlott lenne?
Nyilván, nagyon, de ez a lemez jóval drágább kincs, és a szívem fáj, hogy így most beledarálódik a Facebook legörgetésekbe egy fogkrémreklám meg egy aranyos kiscica képe közé beékelődve, meg a Youtube egyperc-sem-belekapkodásokba.
De tudom, és teljesen bizonyos vagyok benne, hogy lesz pár ember, aki ezt a fekete Ay Luna lemezt megrendeli, és amikor majd megérkezik, kibontják a celofánt, beleszagolnak, töltenek egy pohár jó bort, vagy nyomnak egy finom kávét, leülnek, és hosszan nézegetik a Hermelines Hölgyet, mielőtt beteszik a lemezt a lejátszóba.
