2018. március 1., csütörtök

Egy kávézás igaz története








Március első napja.
Tavasz?
A macska ül a radiátoron, nem akar kimenni, mint ahogyan szokott. Nézem a kinti hőmérőt, régi, higanyos, mínusz 5, hát, furcsa, ilyentájt, de nem vészes. Készülődök. A macska csak nem megy ki. De valami furcsa azon a hőmérőn, valahogy más szögben áll valami. Ránézek megint, hát elnéztem, mert az a mínusz 5 az mínusz 15 …

Elindulok. Brutál hideg. Riasztó. A temető mellett, különös zaj, mint amikor faág törik, az elhaltak csontjai roppannak odalenn a halálos fagyban. Sétálok lefelé a Lejtős utcán. Bár ez nem séta, inkább menekülés az azonnali fagyhaláltól, kétségbeesett kísérlet valami fedett és meleg hely elérésére. Az emberek minden ruhát felhúztak, mindenki morcos, minden csupa jég és hó. Szürkeség, kétségbeesés. 
És ha így marad? 
Mi a város közepén lakunk, lemezem van jó sok, de jó, ha egy darab konzerv van otthon, itt nem lesz nagy kitartás, azt hiszem. 
Árpád apánk, hogy nem lovagolt még  pár napot tovább, délebbre egy kicsit… 

Nincs öt perc, elérem a kávézót, de a lábam már alig érzem.
Kérek egy nagy, hosszú, felöntött kávét. Lány unott arccal adja, nem is néz ide, én igazán nem akarok semmit tőle, de közönye, mint az ostor, vág.
Leülök, nézek kifelé, a sivár jégkorszakba. Most hol a Global Warming?, egyszer megkérdezném.

Modern kor, nálam a laptop, Internet van, nézzünk valamit. Szeretem a pengetősöket. Lislevand meg norvég, ott is jó hideg lehet most. Beütöm a youtube keresőbe, valami kijön, nézzük, a kávé még amúgy is túl forró.


Valami tornaterem meg bordásfal?, nem, azt hiszem, inkább valami falikonzol a hangszereknek. Kicsi, régi, barokk gitár a kezében, valamit rövidet magyaráz, nem egészen értem, talán 'Tarantella'. 
Elkezdi.
Tisztán az az érzésem, hogy mondja tovább, szépen, érthetően, csak nem beszéddel, hanem a zenével, ezt viszont értem. Elámulok. Ez valami nagyon különös. Aztán olyat penget, hogy látom, hogy a laptop processzora nem bírja, mert túl gyors, kicsit lemarad a kép… Őrület, mit csinál ez az ember. 
Annyira tetszik, hogy az az érzés fog el, mint Howard-ot, amikor megtalálta Tutanhamon sírját, és ott a lyuk, lehet bemenni - itt is megy tovább a dallam, megy, egészen mélyre. 
Finoman vegyül a hang a friss kifli illatával. Kiderül, hogy egy Stradivari hangszer.

Hirtelen érzem, hogy valaki áll előttem. Felnézek, látom, a sor áll. A pultoslány előttem, lopva ránéz Lislevandra, aztán megkérdezi, hogy barna, vagy sima cukrot kérek-e a kávéhoz, ott a kezében mindkettő, meg hogy kistejszínt hozzon-e. Zavarba jövök. Nagyon gyorsan ki tudom vágni magam helyzetekből, de most egész másodpercek telnek, amíg megköszönöm, meg kinyökögök valami gyenge poént, hogy hagyja itt mindkettőt, mert napok óta kísérletezem a pepita variációval. Nevet, visszamegy, aztán csupa mosoly, ahogy kiszolgál.
Valami megváltozik. Jókedv ömlik szét. Az ajtónál kicsi torlódás alakul, mert udvariaskodás megy, hogy ki kit engedjen előre. A zene megkomolyodik kicsit, Santiago de Murcia finom variációi beleszőve a Tarantella ritmusába. 


Kilépek. 
Kisütött a nap. Március van, mégis. Óriási, hihetetlen, narancssárga verőfény. Az emberek továbbra is sietnek, de a szemekben pici szikrák.





Lehet, hogy a varázslóra hallgatott, lehet, hogy simán csak a lovakra, a nomád népek erre nagyon figyeltek.
Hideg van, tényleg.


De mégis csak jól tette, hogy itt bontotta ki azt a sátrat.

















___________________________
Képek:
1-2