Alexander Agricola – francia-flamand szerző; élete nagy
részét Itáliában, Franciaországban, és a Low Countries-ben (kb.a mai Benelux
államok) töltötte; jelentős tisztségekkel, kalandos életét pestis-halállal
fejezte be, 1506-ban. Fontos és bőkezű mecénások akadtak: Sforza hercege
Milánóban, a Mediciek Firenzében, a French King’s Chapel vezetője lett,
Burgundiában udvari kinevezés I. Fülöp alatt, 1490 körül már annyira híres
volt, hogy gyakorlatilag főurak és hercegek versenyeztek érte, Nápolyból is
megkeresték.
A Burgundi iskola hagyományaira támaszkodott, éppúgy, mint
Josquin.
Josquin des Prez-ről van szó, akit feltétlen meg kell említeni, mint a
’legnagyobb’ kortársat, akit úgy
ismerünk, mint a Reneszánsz zenei fejedelmét. Ezt kicsit ma már nehezen értjük,
meg azt, hogy a hozzáértők szeme miért homályosodik, ha róla van szó, de az
talán jelez valamit, hogy halála után (1521) még 100 évvel is a nagy
lantszerzők előszeretettel játszottak átiratokat miséiből.
Fontos még tudni,
hogy a központ a Német-Alföld volt, egyfajta kisugárzási centrum, innen
áramlott a HighArt zene déli irányba, pl. Itália felé. Aztán lesznek majd
évszázadok, amikor megfordul az irány, vagy párhuzamos mozgások alakulnak, de a
Reneszánsz idején, ez a furcsa északi szél nagyon fontos volt.
Sokat alkotott; misék, motetták, chansonok, stb…. szinte
minden műfaj, ami volt akkoriban. A kortársai nagyon nagyra tartották zenéjét.
Akkor is, ha a korabeli leírásokban ilyenek is találhatók, hogy ez a zene
egyenesen kínozta őket, nem értették teljesen, és hamar eltévedtek a
labirintusban.
Mert Agricola zenéje - maga a titkos labirintus.
Ez most kicsit bonyolultabb, mint egy ügyes cím, vagy egy
szimpla metafora. Tényleg így emlékeztek meg róla.
Ott kezdjük, hogy akkoriban a labirintus szó helyett az
mondták, hogy kert.
Daedalus kertje.
Emlékszünk?, ő volt Minósz király építésze, autóbusz-névadónk, Ikarosz apja, aki úgy rejtette el a bika-szörnyet, hogy egyetlen ajtót vagy zárat sem használt, állandóan nyitva volt az út, besétálhatott, akinek volt bátorsága hozzá, mégis zárva tartotta azt, amit nem lehetett toronyiránt megmutatni.
Agricola zenéjében is pontosan ez történik. A felhasznált
bonyolult eszköztár felépítette az elágazó ösvények kertjét, melybe teljesen
belemélyedni most nem kell, néhány érdekesség inkább.
Régi időkben járunk, sok, azóta kihalt hangnemről van szó,
pl. a híres ’Church Modes’, a templomi módusok, a mixolydian és a dorian.
Amelyeket egyszerre használt, valamiféle bitonalitást létrehozva. Ugyanakkor
teljes volt a modális függetlenség a szólamok között. Gyakran érthetetlenül
kicsi ritmus-motívumokból építette íveit
A disszonancia egy külön szisztéma szerint szerepel, nem keveset. A
cambiata és a wrong beats majdhogynem kompozíciós eszköz volt. Ez erős
ellentétben állt az akkori legitim megoldásokkal, amelyek a tiltott harmóniák
eltávolítását szorgalmazták, és ahol a Szent Hexachord tisztasága volt a végső
cél.
Az elkínzott kortársak végül meghajoltak nagyszerűsége
előtt,
… megállapításunk szerint, ez a fajta elrendezés, teljesen oda
nem illő, és egyáltalán nem megengedhető az égi [zenei] harmónia építésében,
hacsak nem előre megfontolt és szándékosan létrehozott művészetről van szó.
Ez a kor azért igen messze esik visszafelé, óvatosnak kell
lenni, aki nem ismeri, könnyen megriadhat. Ezt elkerülendő, ilyenkor az egyik
legjobb módszer az átvezetés, amikor valami megkapót hallunk, ami igazából
inkább elkap, megakaszt, odahúz. Ez lehet a szimpla szépség, egy harmónia, egy
furcsaság, egy ritmus, egy színezet, vagy igazából bármi, aztán, ha
megtetszett, az örvénnyel már haladhatunk beljebb, a labirintus belsejébe.
Ez a CD remek alkalom erre.
A Huelgas együttes régi szakember-gárda, óriási
tapasztalattal, lelkesedéssel, rengeteg jó felvétellel.
Lemez be, első szám.
Ártatlan gregorián-féle kezdés, egyetlen taktus, aztán
valami egészen más; annyira más, hogy legtöbb komolyzene kedvelő azt mondhatná,
hogy ilyet még életében nem hallott, mert az egyik szólam marad továbbra is a
kezdés szerinti, mintha oganum-félére váltana, de egy másikban a nők kitörnek,
valahová felfelé, az ég felé, olyan a ritmus és a díszítés, hogy először arra
kell gondolni, vajon miért tördelték szét ennyire nagyon a hangot…
De a
harmóniaérzet valami egészen rendkívüli lesz, szóval nagyon furcsa és nagyon
felemelő egyszerre.
Vajon ezt hogyan jegyezték le, akkor, amikor a kottának
nevezhető valami olykor egy botanikus atlaszra inkább hasonlított?
Aztán a zene
még bonyolultabb lesz; a szólamok adott csomópontokon találkoznak csak, egészen
komoly éneklési technikákkal a háttérben.
Kristálytiszta hangok; finom hhhhh fátyol a hölgyek hangján, a föl-le lépkedésük akrobatikus, atompontos, de mégis természetes, furcsa módon a dallam egyszerű szépége tűnik fel ebben az mérhetetlen komplikációban. Ez a sűrű ide-oda tekeredés, hogy a cantus firmust majdnem lehetetlen kibogozni a díszítések díszítéseinek folyondárhalmában, nem tévedünk nagyot, ha ebben a számban (az első 4 lesz ilyen) egy gyönyörűséges letűnt és soha-soha nem folytatott zenei oldalhajtást, az Ars Subtiliort azonosítjuk.
Aztán tovább, egyre beljebb, olyan struktúrák nyomára
bukkanunk, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy 250 évvel Bach előtt vagyunk. A vége felé meg egyenesen úgy
tűnik, mintha 300 évvel utána lennénk, kortárs megoldások hangulata veszít el
minket teljesen.
Ez most tényleg komoly zene.
És annyira bonyolult, hogy tényleg csak a bejáratot tudom megmutatni. Nem egyszerű első hallásra sem, a hozzáértők számára aztán még rengeteg elágazás nyílhat.
És tényleg egy titkos útvesztő.
Sok régi katedrális padlóján találhatunk labirintus
mintázatot. Ezek valószívűleg nem a minószi kultúra nyomát őrzik, hanem inkább
a teremtett világ egyik legfurcsább képződményének szakrális erejét hirdetik.
Valami, ami létező és pontos szabályok szerinti, de, amiben a dolgok elveszhetnek,
eltűnhetnek. A képtelenség és a lehetetlenség kézzelfogható paradoxona,
másfelől az emberi megismerés egyik analógiája.
400 évvel később sikerül majd matematikai módszerekkel
leírni. Amelyek viszont az euklidészi matematikából kivezetnek, vagyis, a
megfejtés, a titkos formula, az kézzelfoghatóan, tényleg nem létezik.
Talán ez vonz benne, hogy az ember mindig is szeretett
eltévedni, a létező dolgokat nemlétezőnek hinni, és fordítva, úgyszintén…
Csak bátran, nyitottan.
Rakjuk csak körbe magunkat.
