Barokk mesterfodrászat - Santiago de Murcia

Rolf Lislevand úgy tartja, hogy a régizenében egyetlen fontos szabályt kell betartani: bármit csinálhatunk, amit a forrás maga mond, hogy csináljuk. Itt a forrás a három ránk maradt Santiago de Murcia kézirat közül az egyik, a Saldivar Codex No. IV, 1730-ból, melyet nem olyan túl régen, 1940-ben ástak elő valamelyik poros templomi kottatárból, Mexikóban. 

A hírhedt 4. Kódex. 

Hogy miért hírhedt?, mert egy sor idegen, messzeföldi zenét mutatott meg, mexikói és afrikai dallamokat, olyanokat is, amelyekkel akkoriban az Egyház kimondottan nem rokonszenvezett.

Santiago de Murcia 1685-ben született Madridban, a századforduló után nem sokkal már Dona Maria de Saboya királynőt tanítgatta a fogásokra, mint Master of Guitar; Nápolyban pedig barátjának mondhatta Corellit és Scarlattit. 

Az újvilági utazásairól és a kintlétéről kissé ellentmondásos adatok vannak, némelyek szerint ki sem tette a lábát Európából, mások szerint egy kalandor kivándorlás-kísérlet volt… kiadott lejegyzései viszont fergeteges üstökösként indították el a spanyol gitárirodalmat; jelentősége felbecsülhetetlen, a kabátujjából számos későbbi nagyság bújt elő.

A lemezen ismerős ibériai darabok, mint a Fandango, a Jacaras, a Hacha és a Folias, a Marizapalos, a Canarios és a Galiarda; az amerikai kontinensről pedig a Zarambeque, a Cumbees és a Palotaedo.

Az Ibériai félsziget dallamai teljesen átitatják a mai Early Music birodalmát, a számtalan felvétel között néhány nagyon jó is fellelhető, ebben a blogban is célkeresztben vannak. Ez a CD mégis kiemelkedik közülük.

A miértre a hogyan a válasz.

Mert a megszokott dallamok viszont mind-mind átestek egy újvilági toalett frissítésen. Ahol a színekkel másképp bánnak, mint az óhazában.

Nézzük csak erősen a lemezborítót; új ruha, más cipő, tarka színek, extravagáns rúzs meg a szemöldökvonal, a frizura felháborító (pápai követek, Vatikán)), illetve nagyszerű (színiigazgató, Velence) - a harisnya meg olyan lett, hogy északibb európai templomba esély nem lett volna belopózni, már akkoriban sem…

Lássuk akkor a szicíliai születésű, immár mexikói illetőségű Tarantellát, ráadásul ellenpontosan (!!):

Meghökkentő.
A Lycosa Tarantula elment a fodrászhoz. Mosás, igazítás, festés, dauer.
Előtte:

Utána:

A háló igen vastag. Afrika lüktetése, millió szálra szétbomló dallam. És a lényeg, bármilyen furcsa, de érintetlen maradt: ott a pók csípte lüktetés, és azok a pici igazítások, amelyekkel igyekeztek megtalálni a gyógyító, pont oda való, úgymond pókspecifikus ritmusképletet.

Amúgy soha ne becsüljük le ezt a pár akkordot; ereje igen nagy lehet.

A régi Elizabeth-kori Galliarda pedig ilyen lett:

Döbbenetes.

Őrjítő és felkavaró, ugyanakkor finom és mélységekbe hatoló. Mert ráépült valami vastag és erős ritmus, az őserdők mélyéről, belül pedig finom színes üveggyöngyök gurulnak.

Érdekes a dramaturgia: Lislevand először gyorsan megmutatja a Hercegnőt, mire feleszmélünk, el is tűnik. Aztán szépen, rétegenként a szemünk előtt épül fel ismét a táncparketten: elsőként a szívdobbanások, azután a különböző szövetek, vázak, végül a ruhák, hajfonat és az ékszerek

És megtáncoltatja, úgy, hogy örök életünkben emlékezni fogunk rá. 

A hangszerelés az egyik legkülönlegesebb, amit régizenei lemezen egyáltalán hallani lehet: nincs kimondott újvilági hangszer; ott a barokk gitár és a vihuela, ez utóbbit gitár hangolással Mexikóban még ma is használják; a háromhúros colascione, mint ős-basszuslant; persze ott van mindenféle dob és csörgő, és egy nagyon szép hangú kicsi portatív – Mexikóban rengeteg régi orgona megmaradt, ott ma sem szívbajosak, ha kell használni bármelyik templomban vagy akárhol.

Ahogyan összepárosította őket Lislevand, az az igazi különlegesség, és mindezt olyan játékmóddal, amely eléggé határokat feszegető. Hogy miért?, egyszerű, mert túl sok hallott zenét hallgatunk mostanában, vagyis halott zenét; lesatuzott szonátákat meg idegölő fúgákat, szörnyűséges szimfóniákat meg nyálas kedélyömléseket, és ez a friss, színes fuvallat kicsit borzoló, ez tény. Pont olyan, mint amikor fakanállal kicsit megpiszkáljuk a leégett, de már beáztatott réteget, és feltűnik végre alul a kerámia tepsi… úgy megcsillan valami, ott, a konyhában.

Hamvas Béla jól mondja, kissé lekozmásodtunk.

Ne feledjük, ez így akkor, pontosan ilyen formában akár elhangozhatott.

Lislevand azóta sem tágít ettől az igen szabad játékmódtól, bármennyire is támadják. Jól teszi.

Kissé nehéz beszerezni, nálam egy elég viharvert példány landolt, nem akartam $199 új árat kifizetni… aztán egész Romániáig (Temesvár) kellett kimenni, hogy egy aláírás rákerüljön erre a kissé gyűrött borítóra. Kicsit megvillant Lislevand szeme… jó erre emlékezni.

Ez a lemez külföldön óriási legenda lett. Itthon a szakma még ma is hümmög, tolták a jazz, a crossover meg a világzene felé, pedig egyikhez sincs semmi köze… dőlt a butaság vezírjeim szájából…. nem illik a sablonjaikba sehogyan sem; a zeneiskolába vagy az Akadémiára ne vigyük be, azt sem értik, hogy mit nem értenek, ha meg erőltetjük, Szilvia kétszer is elrontja a neveket, amikor felkonferálja a Bartók rádióban..

Viszont a CD játszónkban remekül érzi magát.

Ha már így van, akkor tegyük bele és hallgassuk.

Minél többet.

Feltétlen.

Mert jó.

Nagyon-nagyon.

______________________

Idézetek, gondolatok:

Antoine de Saint-Exupery: Citadella
Krasznahorkai László: Magánszenvedély
Hamvas Béla: Patmosz
______________________

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10