2017. június 15., csütörtök

Kéz-kiválóságok - Viola da gamba duók









A viola da gamba kimondottan szép tónusú hangszer, annyira gyönyörűen szól, hogy van az a mondás, hogy egy gambánál már csak egy jobb van, az a két gamba…most itt a kezünkben, a lemez, viola da gamba duók.


Kicsit rögtön el lehet gondolkozni az analógiás íveken, mert, lévén Voix Humaines, a két hangszer, akkor ketten igazi párbeszédet tudnak folytatni. A három tag az legalább annyira más lenne, mint ahogyan a kettő metafizikája különbözik a hárométól, igen, hogy a három az aszimmetrikusan osztható kétfelé, mindig lesz egy gyengébb, pedig a Nagy Trigon 60 fokos szöge, a legnagyobb jó, ami történhet a világon, de a háromhengeres motor mindig furcsa hangú, 


a hathengeres, az a csoda, de a három lábú szék, az meg stabilabb, a 3 ember már konspiratív erő, stb….stb….de tényleg, a három meg a több gamba az már consort, ami egy különálló műfaj.


Most itt csak ketten játszanak, két nagyágyú, Paolo Pandolfo, őt, akinek be kell mutatni, az zárja be ezt az oldalt, mert csak tévedésből vetődött ide, nincs harag, de görgesse máshol a Facebook-ot, Robert Smith pedig, a Fantasticus consort vezetője, az Amsterdam Baroque Orchestra tagja, csellista és gambajátékos, Európa-szerte ismert, nálunk kevésbé.


A borítóról az jön le, hogy English Consort Music, pedig nem az van kiírva, de az, hogy angol, meg hogy gamba, odaasszociáltat minket, a consortzenéhez, amelynek Angliában komoly hagyománya van. Rápillantva a szerzőkre, Jenkins és Simphson, ismerős nevek, tovább sodor minket a consorthoz, ez a komoly szó, ez majdnem gyenge ide, hogy miért?, mert a consort az egy lassú, finom, hömpölygős, nagyon intellektuális és a több szólamuk kellően bonyolult, dull, ez mondja az angol. Szépségük erős, de a sárga meg a türkiz meg a forró vörös, vagy bármilyen mediterrán szín, azok eléggé hiányoznak a palettából. 


És spaletta sincs, mert minek, mindig esik az eső, Angliában vagyunk. Énszerintem Bach szürkeségéhez már nagyon közelítenek, bár a sok gamba hangja, az módfelett gyönyörű.

Igen, ez a gyors gondolkodás, ahogy rápillantunk a borítóra, így működik az agyunk, állandóan időminimum-sablont keres. 
Megtéveszthet.


Viszont, ha nem kapkodunk, és használjuk is a gyors agyunkat, akkor észreveszünk pár dolgot, ami óvatosan ellentmond a fentieknek. 
Itt ez a borító. Valami vidámság, egy friss fuvallat, nem illik ehhez a nagy komolykodáshoz. 
Paolo Pandolfo. Beugrik az Improvisando, ez a különleges zenei állásfoglalás az improvizációról – nekem egyik legkedvesebb lemezem, a blogon meg a legkedvesebb írásom – és a többi albuma, amely mérföldekkel jobb az átlagos consort előadásoktól. 


És persze a cím, mert Örkény mondta, hogy a címre mindig figyeljünk; kéz-excellenciák, tehát nem csak sima ujjgyakorlatról vagy kézügyességről van szó, hanem valami nagyon különlegesről, nagyon jóról, a kezek kiválóságáról.

Kezdés. Később kiderül, bárhol elkezdhetjük.

Prelúdök vezetik fel a témákat, amelyek aránylag egyszerű dallamok, harmonikus akkordok, némelyik ismerős, némelyik nem. Most a hogyan a lényeg, ugyanis a lemezen division-ok sorakoznak. Ezek részben kötött variációformák, a régi Itáliában diminúcióként ismerjük ezt a formát, vagy inkább műfaj-félét. Ma már inkább csak eszköz. 
Akkor improvizáció, ugye?, kérdezik csillogó szemmel a jazz-rajongók, hát, inkább nem, vagy mint az okos molnárlány, igen is meg nem is, mert a keret nagyon stabil, sőt, az ütem is kötött, a dallam elő van rajzolva, letérni nem lehet, de ezen belül gyakorlatilag minden megengedett.


Ebből aztán egy irracionális térkitöltés lesz, a normál zenei matematikával itt nem sokra megyünk. Inkább koreográfia, meg  bonyolult táncrendek. És valami óriási, hihetetlen szabadság.


Mint egy teniszparti, vagy inkább tollaslabda-menet. Az alapdallam, a szerva, indul, megy ide-oda, a két gamba átveszi egymástól, olykor furcsa csavarokkal, pörög és süvít, néhol csak száll, szép magasan, aztán egyszer csak a háló alatt megy, gyakorlatilag egy beszakadás, alsó fekvések dolgoznak, rezeg az üveg is, egész mélyre, szinte a magmáig, látszik a tűz, aztán vissza megint. 
Szép labdamenet – így mondják.


Egy megvalósult párbeszéd. Valós nyelv, szabályokkal és hangrenddel, határozókkal és hangsúlyokkal, csak az alap, az nem a betű. Akkor a zenei hang?, az csak úgy, mint a szénatom a gyémántban, mert ott is és itt is a rajzolat a döntő, a szögek, az egymásutániság mikéntje. 
A belső tánc.



Az előadás engem lehipnotizál. Három napja, mióta megjött ez a lemez, egyfolytában ezt hallgatom. Egy hangző fraktál. Mert minél jobban figyelünk, annál több minden bontakozik ki. A díszítések kavalkádja. Először szépen adagolva, mutatja a bűvész a kezét, meg lehet nézni, semmi trükk, aztán a következő pillanatban már lehetetlen lekövetni. És végig kellemesen feszes, egyenes, könnyed játék. A könnyedség mögött nagyfokú elegencia, és olyan hangszertudás, amely nagyon ritka, még a mai, nagyon színvonalas felhozatalnál is.
Milyen is az az előadásmód…


Emlékszünk még Ganassi traktátusaira? Az előadói viselkedéskódexre? Az évszám 1524 körüli, de ez most hajszálra ilyen. Először nem mutatjuk meg mit tudunk, mert a lerohanás az ízléstelen. Egyszerű dolgokat játszani nem túl bonyolultan, de úgy, hogy rejtve legyen benne az, ami az értő közönséget már az első percben lázba hozza, az uralkodó pedig, akinek megy a műsor, egy látszólag hideg bólintással nyugtázza, hogy igen, érti, hallja és felfogta. Nagyon sok zenész törte magát ezekért a biccentésekért a régi időkben. Amelyek akár egy-egy nyugdíjig tartó zsíros állást jelenthettek az udvarnál.

Igazi beszélgetés. Néhol vita, sőt, enyhe versengés, ki tud nagyobbat mondani, de legínkább egy párbeszéd, ahol sok mindenről szó esik.


Az időjárásról. Angliában a mai napig ezzel kezdődik minden komoly társalgás. A Napról meg a szelekről. A Királynő vajon mit reggelizett. Aztán meg hirtelen arról, hogy egyáltalán miért is születtünk meg. A csillagokról. Az óceánról meg a messzi kontinensről. Messzi városokról, ahol az emberek furcsán öltözködnek és kalap nélkül járkálnak. 


Meg egy szép fővárosú országról, ahol megtanulhatatlan nyelven beszélnek. 
Ahol aztán néhányan felteszik ezt a lemezt.



Ez a nemes remény édesíti meg magányom.











______________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14
Idézet: Jorge Luis Borges: A Bábeli Könyvtár