2017. április 28., péntek

Bach csellószvitek - Régizene Szalon - Kallai Nóra









Tihany.
Ahol levendulát lehelnek az emberek, és a Balaton türöződik a szemükben. 
Tágas, nádtetős parasztház, bent végtelen kedvesség, ismerősök, barátok. Egy nagy álom megvalósulása, immár évek óta.


Régizene Szalon. 
Egy olyan különlegesség, amely szigetszerűen kezd feltünedezni Magyarországon. Mi benne a nagyszerűség?
Két válasz van, egy bonyolult, meg az egyszerű. Ez utóbbi, nyilván az, hogy ki kell próbálni egyszer, s minden világos lesz.
A másik meg azért bonyolult, mert oda kell visszamenni, hogy miért is van így szétszakadva az előadó és a közönség, és innen, a mai korból egyszerűen nem értjük, hogy ez nem egészen normális. 


Hogy beülünk a MÜPA-ba, ebbe a hangárba, egy lavór pénzért, 1199 másik ember lihegésében, 50 méterről gyönyörködni a mákszemnyi zenészek előadásában, akiket nem is ismerünk, azt sem tudjuk, szeretik-e az egészet, soha nem látjuk, hogy fognak meg egy pohár bort, szereti-e a mákos süteményt, nem látjuk a szemüket a sok ál-csillogástól.

Itt minden más. Közönség 20 körül, pont kellemes egy nagy szobában. Gyertyafény. Az előadó és a hangszer közel, annyira, hogy beleérünk abba a titkos aurába, amely általában csak a zenészeket burkolja be. Totál magánszféra-áthatolás. A közönség részéről: nincs békés szunyókálás, csapongás ide.oda, intellektuális erőfeszítés van, mi is benne vagyunk a produkcióban, kísérni, figyelni kell mindent. Cserében soha meg nem tapasztalt zenei intimitás-élmény.


Kallai Nóra. Csellista és viola da gamba játékos. Szabadúszó profi zenész, számos együttesben játszik, pl. egy hete, húsvétkor, egy Máté-passió recitativói alatt adta az akrobata kíséretet, valahol Németországban.


De ismerjük. Veszprémi születésű, a Prima-díjas Recercare együttesben beltag. Ismerjük gambajátékát, csipkelődős humorát, és hogy milyen zenéket szeret. Hogy sok mindenről miket gondol.

Műsoron Bach csellószvitek, és dall’Abaco darabok, lesz egy Gabrieli is.


Jómagam – elég hadilábon állok Bach zenéjével, aránylag jól el is tudom magyarázni, hogy mi a baj, de Nórival nagyon óvatos vagyok. Nem csak azért, mert ő profi zenész, én meg csak szimpla zenehallgató – az már régen volt, hogy ez számomra ijesztő legyen.


Inkább azért, mert az általam ismert zenészekkel szemben, veszedelmesen jól vitatkozik. Mintha a Régizene Akadémián ezt is tanították volna. Ráadásul a lipcsei mester rengeteg művét ismeri és játssza, kisujja körmében a szolfézs tudománya, fejben egy rakás hangolási rendszer, a hangszerről és a korszakról meg minden, amit kb. tudni lehet. 


És, ami miatt igazából elhiszem, hogy szereti Bachot, hogy a régebbi zenékben is jól mozog, szinte az összes lemezt ismeri, amiről írok, viola da gambán pedig úgy játszik Sainte Colombe-ot, hogy én már láttam embert majdnem sírni rajta. Szóval nem a szokásos sznoboskodás, amit gyűlölök,


hogy Bach csellószvitek, jaj, az annyira jó, kicsit rebegteti a szemét a Margitka néni, igen, na az, az a zene csúcsa, közben a kiskosztüm kiválasztása a koncertre az igazi project, otthon meg mindenféle sz@rt hallgat…


És persze, a legfőbb különbség, hogy én kiszállok a légkondicionált turistabuszból, meresztgetem a szememet a templom félhomályában, Nóri pedig egyenként, téglánként építi fel ugyanazt a katedrálist, szó szerint a saját kezével és lelkével.


Ennek ellenére, szóban nem tudjuk meggyőzni egymást, rengeteg példát és felvételt nyomok a csatába, itt a muníció rendkívül jó minőségű, a nem-zenész külsős ráközelítés tisztaságát és elfogulatlanságát, a harmónia és a dallam szeretetét,  a Reneszánsz filozófia nagyszerűségét, vitáink végén általában abba maradunk, hogy mindenkinek tetszhet az, ami akar, a tágabb horizont soha nem hátrány, és hogy talán az a legfőbb bajom, hogy nem találkoztam azzal az előadással, ami tényleg megérintene, de ez meg ne legyen már feltétlenül a szerző hibája. Szóval a régi Bach-ellenességem finoman átfordult egy hűvös, kellően távolságtartó, de valamiféle tisztelet-félére, akkor is, ha a polcomon ujjnyi por van a lemezein.


Mert soha ne feledjük nézni a naptárt, a késő-Barokk óriási  kiüresedésére gondolok, a rizsporban fuldokló unalomra, az üres szerkezetek közönséggyilkos önzésére, a rengeteg rossz zenére, ami Európát elárasztotta. Egy korszakváltás soha nem véletlen. Ezek közül Bach toronymagasan kiemelkedett, tulajdonképpen egy gyönyörű Reneszánsz zenei-szellemiség-visszaállítási kísérletnek tűnik munkássága.

A hangszer.


Barokk cselló. 
Mondhatjuk, hogy a viola da gamba utódja. Ránézésre hasonló, de a különbség, valahol mindig az a lényeg. Főleg a eszmei különbségekre gondolok. Nóri mondja is, hogy ez nem egy 300 éves hangszer, hanem egy mai, tehát az történt, hogy most az építők a modern csellóból indulnak, tervezéskor visszaépítik, hogy olyan legyen, mint a régi. 


Más szögek, más húrfeszítés, kisebb hangerő, bélhúrok alkalmazása, amely jóval több felharmonikust ad. De nem lehet több száz éves anyagokat odavarázsolni. Vagyis úgy építünk oldtimer autót, hogy azért ott a motorvezérlő elektronika, és jó minőségű, mai gumikat teszünk fel. 


A gambán bundok vannak, a csellón nincsenek. Ez lényeg. Hogy miért?, itt jön a filozófia. Gambán lefogáskor a húrvég a bundra feszül, ott záródik. Szabad húr, vagy üres húr, így mondják. A Reneszánsz eszmeiség. Mindegy, ki fogja le, ha kellően rányomjuk, a hang ugyanolyan lesz, mármint nem a játékmódra, csak a lefogás fizikájára gondolva, a személy, az most nem lényeg, . A csellón viszont az ujj szorítása adja a húrvéget. Egy élő dolog. Az individuum-betörés, pont, mint a zenében. Annyira, hogy az sem mindegy, hogy Nóri milyen kézkrémet használ. A húr végén ő van, szó szerint, az ujja, a keze, a szívéig,  együtt rezeg, és, alul, mivel láb sincs, ő tartja, a lábszárán, kissé az ölében, szóval nagyon személyes dolog lesz.

Kezdés.
Bach szvit. Ismerjük.
A hangszínezet, mindig az jön le elsőre, mert az valahogy ott terem, rögtön, bármiféle harmónia kiépülése előtt, az egészen gyönyörű. Szépen tölti be a teret. De jól szól ez a hangszer. Számomra a szokásos Bach-feeling kezdődik, vagyis egy kimondottan szép indítás, mondhatni, zseniális, aztán a melódia beletekeredik a bonyolultság labirintusába, nincs mit tenni, Ariadné elment cipőt vásárolni, a dallamosság ott maradt a retiküljében. 


Nóri hangszertudása lenyűgöző, a bonyolult fogások tőlem másfél méterre öltik magukra a zene-testet, az eleje lenyűgöz, de pár perc után majdnem elveszek, de szinte még tetszik. Aztán valami egészen meglepő történik. 


Dall’Abaco darab következik, szorosan, annyira, hogy az előző záró akkord meg ennek a kezdete olyan, mintha ugyanaz lenne. Nóri előtte elmondta, hogy blokkokat fog játszani, mindegyikben vegyesen Bach és dall’Abaco, aki ismeri, majd hallja, aki meg nem, az nem, szerinte néhol nagyon hasonlók, szóval nem magyarázta túl a dolgokat. Tehát kezdődik egy másik zene, mert azért nekem nagyon másmilyen. Hogy milyen?, hát, felüdülés, ez a jó szó, legalábbis az elején. Mert dallamos, virtuóz és nagyon mély egyszerre. Ez a szerző eleve furcsa, mert a régi módban játszott, ne feledjük, már nagyon későn vagyunk, annyira, hogy dall’Abaco beleélt az 1800-as évek legelejébe. Itt már nem érezni az égi harmóniák egyenes lehozatalát, mint Bachnál, de még nem is zokog a hangszeren sírva, hogy ő mennyire boldog, vagy éppen boldogtalan, mint kortársai a romantikában. Inkább finoman karcolja és súrolja az individuumot, néha belemerít az érzelmekbe, de aztán meg finoman távolról mutatja, a súrlódásoknál lassú szikrákkal és belső tűzzel. 


Minden műve elveszett, szinte ő maga is,  képmás csak apjáról maradt ránk, ez a pár Capriccio élte túl a századokat, a lejegyzés, mint valami vékony, de molekulárisan erős pókhálófonál, aminnél fogva egy egész zenei birodalmat húzunk kis a felejtésből, a semmiből, az Abszolút Vákuumból.


Aztán végig ez lesz a rendszer. Bach, Abaco-ba csomagolva. Vagy fordítva? Egészen pazar ötlet. Egy Sandwich Spirituel, ahogy Hamvas Béla mondja. Az eltérő rétegek összepácolódnak. A rideg és olykor lelketlen Bach szvitek valahogy megtelnek melegséggel és szépséggel; a lazább zeneiségű Abaco darabok pedig valami finom komolyságot kapnak, a riasztó kontraszt eltűnőben.
Amit Nóri a hangszeren művel, az valami különleges. A vliágszínvonal fölött, picivel. Igazi profi, könnyeden és lazán játszik. Elsőre és messziről ez látszik. De most túl közel ülünk…a bonyolultabb fogásoknál dobolnak az ujjai a fogólapon, és kicsi, nagyon halk roppanásokat hallani, annyira erősen szorítja….csak egyszer próbáljatok lefogni egyetlen húrt egy csellón…. 


És mindezt úgy, hogy látszólag nem is foglalkozik a technikával, merthogy az megy, nagyon megy, az az alap, lehet, de én  ilyet nagyon ritkán hallottam még, lemezről sem gyakori. Amire igazán figyel, az maga a zene. Hogy mit is mutasson belőle. Végig megmarad valami arisztokratikus hűvösség és enyhe távolságtartás. Nem olyan, mint a lelkes amatőrök, hogy az utolsó molekulájukat is odaadják, de két perc után kivéreznek. Nem adja a szánkba a mondanivalót. Inkább valamiféle koncentrálás látszik, vagy inkább belehelyezkedés a zenei szövet mintájába. Teljesen és totálisan ránk bízza a többit. Annyira, hogy nekünk kell, vagy inkább lehet, megnyilatkozni, vagy állást foglalni. Békén hagy. De úgy, hogy utána napokig ezen gondolkodunk…

Valahol félidőben, egyik darab végén feláll, azt mondja, de nyikorog ez a szék, nem baj, átül egy másikra?…ezt persze csak ő hallotta, de zavarja, énszerintem nem őt magát, hanem hogy esetleg minket…de mennyire kedves dolog ez. Ilyet a Zeneakadémián nem fogtok átélni, az bizonyos.


Vége, nagy taps. Őszinte. Igazi. Nem műközönség-zörej. Mert annyira jó volt. Nóri profi, a szeme villanásából látszik, hogy igen, teljesen és pontosan tudja, hogy ez most különlegesen jól sikerült, de persze elmondani, azt soha nem fogja.

Aztán finom borok, pogácsa, beszélgetünk. Jó itt együtt nagyon. Majd a hangszer megint kézbe, invitálja a közönséget, a barátokat énekelni, pár taktus egy Bach korálból, persze nem megy, hiába énekesek páran, a két szólam Bachnál, az tényleg két különböző dolog…Nevetünk. A végén megkérjük, csak így, értitek?,  játssza el még egyszer azt a dall’Abacot, a második blokk elejéről, mondom, jobban esne ezzel a dallammal kimenni a sötétbe…A poharak úgy maradnak, kézben, a varázslat teljes, a gyertyák fénye finoman megnyúlik, egy pisszenés nem hallatszik, pedig ez már valahogy a beszélgetés része volt.
És tényleg kísér a dallam, hazafelé, meg még utána sokáig.

Annyira megérint a koncert, hogy még az éjjel, kotorászom először a lemezek között, aztán a youtube-on, ezeket a Bach szviteket, nézem a szupersztárokat, a 20 milliós megtekintéseket, próbálom, hogy tetsszen, de hiába, nem megy, valami hiányzik belőlük, ami egy órája még megvolt…de nem könnyű ez az egész…


Barátom átnézi az írást, mondja, egész jó, kicsit sok a rizsa, a Facebook-görgetők majd nézik a képeket, és nem lehet, hogy a Nóri csak úgy szimplán fenomenálisan játszik Bachot, aki mégis csak nagyon jó szerző?, háááát, mondom, lehetséges, nincs egészen kizárva, de…. 



...aztán azért benyomunk egy dall’Abaco lemezt, csak hogy a világ egyensúlyát megőrizzük.












Veszprém, 2017, április 23, másnap, délelőtt, 10 körül.






_____________________________
Recercare Régizene Szalon










_____________________________















______________________________
Képek: