Doulce Memoire - a viola da gamba és Hille Perl

„Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van.” (*)

Akkor nyilván, amilyen kívül, olyan belül. Vagyis nézzük először a külsejét, a borítót.

Hille Perl belemászott valami gabonaföld közepébe, fogja a gambáját és onnan néz minket, nyilván, üzeni, hogy ez a környezet  neki finom, igazából ha a hangmérnök nem hisztizik, hogy nincs áram, meg nagy a szél, felőle ott is felvehették volna. Tehát ez itt a természet anyaöle, de azért az ember keze munkája is, az alapoktól el is szakadunk meg nem is, felsőbb harmóniák szólnak, de ő is alakít, nem is kicsit, úgy, mint aki bevetette ezt a földet, aztán meg az égi áldásra micsoda szép dolgok nőnek ki belőle.

A cím, a Doulce Memoire, tehát az alapanyag igen régi, valamikor Josquin és Lassus korában divatos és közkedvelt dallamokról van szó, igazából ezen a lemezen egy újraöltöztetési procedúra zajlik. 

A korabeli Burda egyik szerkesztője Diego Ortíz, az 1553-ban kiadott Tratados de Glosas az egyik legkorábbi traktátus az instrumentális zenében arról, hogy mit is lehet csinálni az eredeti dallammal, és legfőképp hogy hogyan. Tehát egy szabásminta arról, hogy juthatunk el az egyik hangtól a másikig. 

De miért is jött ez létre igazán? Az eredeti chanson, itt a címadó Doulce Memoire, énekelt verziói majdhogynem egész Európát lefedték már talán 100 évvel korábban is, Ortíz viszont viola da gamba játékos volt, ez a hangszer, bár tonálisan igen hasonlít az emberi hanghoz, értő kezekben jóval nagyobb lehetőségeket rejt, mint egy akármilyen jól képzett énekhang, tehát a lehetőség egyenesen kínálta magát, beszéltessük meg a hangszert, kihasználva szinte az összes lehetőségét.

Ezt a nem túl hosszú korszakot, illetve ezt a játékmódot az utókor úgy említi, hogy alla bastarda..

Meghallgatva, rendkívül szabad zenének tűnik; persze ne feledjük, még a szabad zenék korában vagyunk, a műfaji és szerkezeti beszorítások csak jóval később következnek, de a szabadságfok érezhetően nagyobb. Miért is? Ráadásul a szabad zene itt egy furcsa ellentmondás, mert ebben a korban igen erős kötöttségek voltak, olyannyira, hogy pl. az ütemtől eltérni lehetetlen volt, és csak adott harmóniák és adott akkordok következhettek egymás után, akkora szigorúsággal, hogy sok ilyen zenét hallgatva egyetlen oda nem illő akkordváltást messziről, hunyott szemmel kiszúrunk.
A lényeg beljebb rejtőzik. Ortíz azt csinálta, és arra biztatott, hogy a két hang közti útba építsünk egy kicsi hegyet, toronnyal, várral és templommal, és hozzá szerpentineket fölfelé is és lefelé is. Persze nem úgy össze-vissza, hanem az érvényes harmonizálási  szabályok szerint sétáltassuk a hallgatóságot rajta. Hille Perl ezen a lemezen igazából semmi mást nem csinál, csak elolvasta ezt az Ortíz féle előírást, vagy inkább ajánlást, fogta a hangszerét és a többiekkel együtt megcsinálta.

Az eredmény igen tetszetős. Az váz adott, a kitöltés szabályai is adottak, de a hogyan az teljesen az előadóra van bízva, annyira, hogy elhangozhat a bűvös szó, az improvizáció. Mert a diminúciók és díszítések jó része valahonnan a kotta mögül érkezett, teljesen szabadon. Ez akkor is igaz, ha a fenti szabályrendszerek működnek. Sőt. Innentől filozófiai jellegű a kérdés, mert úgy tűnik, hogy a szoros szabályrendszerek belső akadálytalan mozgásai nagyobb szabadságfokkal rendelkeznek, mint a kinti, teljesen független, szisztémához nem tartozó jelenségek. Innentől a jazz-hez való mindenféle rokonítás minimum kérdőjeles, de a válasz inkább a nem, illetve a semennyire.

A viola da gamba pedig teljesen úgy viselkedik, mintha ez az alla bastarda lett volna mindig is a neki megfelelő módozat, Hille Perl pedig úgy, mintha mindig is ezt szerette volna játszani. Szinte belehentereg a lehetőségekbe, virtuóz kibontásokkal és széttagolásokkal kápráztat, néhol pedig úgy játszik, mintha csak hangosan gondolkodna két szabad ficánkolás között.

A hárfaszólók különlegesek; közben sorra bukkantak fel azok a slágerek, amelyeket a régi szerzők és zenészek, utazásaik révén mint valami hosszújáratú vetőgépek terjesztettek Európa-szerte, ez a Susanne un jour, azt lehet mondani, hogy annyira beleivódott a zenei köztudatba, mint ma a House of the Rising Sun, amit mindenki ismer, még az is, aki nem, az uralkodók szalonjaiban, a templomokban és a kocsmákban éjjel-nappal elő lehetett találni valamelyik verzióját, a sima lantdarabtól a bonyolult többszólamú egyházi kórusműig.

Aztán nyilván újabb zenék tömkelege keletkezett, a klasszika és a romantika előretörésével átmenetileg visszaszorult, mai korunkban újraéledése szépen zajlik, lassan ismét divatba jön, meg ez az egész kor, bár szép Magyarország itt most olyan, mint a kicsi kakaópor-kupac, amelyet már mindenhol körbefolyott a tej, de tartja magát és a tájékozatlanságát, sőt, már a felszínen lebeg, de makacsul nem oldódik, mert picit állott és köves, de egy míves kiskanál -  itt most ez a lemez – csak segít simábbra keverni…

Hogy Hille Perl milyen gambajátékos? Ennek megítéléséhez két dolog segíthet. Az első, hogy élőben hallgatva ezt a hangszert látjuk és halljuk, hogy micsoda bonyodalom-halmot kell hárítania annak, aki tényleg jó; a másik, ha megadatik az, amikor hallunk egy nem jó előadást, látunk egy olyan tálalást, amelyik nagyon nem tetszik. Ez utóbbi furcsa mód fontos segítség, mert ekkor döbbenünk rá, hogy az összeválogatott lemezritkaságokon zsírosra hizlalt ízlésünkben terpeszkedve bizony megfeledkezünk arról az egyszerű tényről, hogy viola da gambán nagyon jól játszani, az ritka tünemény, itthon is, külföldön is.

Mint ahogyan Hille Perl teszi. 

Feltétlen ajánlott.