A gitár folyamatos és töretlen népszerűsége Spanyolországban meglepő, ha pedig olyan leírásokat olvasunk, hogy az 1600-as években a madridi utcákon még a gyerekek kezében is ez volt, akkor egyenesen meghökkentő. Az okokat keresve célszerű észrevenni azt is, hogy ugyanekkor a lant, a reneszánsz vagy a barokk lant gyakorlatilag hiányzik, hangszerestül, szerzőstül és repertoárostul. A megoldást Spanyolország történelmében találjuk: az arab megszállás nagyon erős volt, a Reconquista csak az 1400-as évek végére állította vissza a régi felállást; a lant, a laúd arab eredetű, a megszállók hangszere, így a mór seregekkel együtt szintén mennie kellett az országból, a gitár pedig, - régi formájában a vihuela - mint az ellenállás jelképe, a beköszöntött szabadsággal együtt végre elözönölhette az országot.
Gitár szólt a borbélynál és a színházakban egyaránt, viszont furcsa módon nagyon kevés régi lejegyzés maradt, az 1600-as évekből Gaspar Sanz és később Santiago de Murcia műveit ismerhetjük, mindkettőt kitárgyaltuk. Van egy harmadik szerző, akiről igen kevés szó esik, pedig népszerűsége annak idején messze a legnagyobb volt.
Francisco Guerau 1659-ben született Mallorca szigetén, 10 évesen került Madridba, a Royal College gyermek énekeseket képző intézetébe kóristaként, ahol szerencsésen szép alt hanggal vészelte át a sokak számára végzetes mutálást; itt folytatta tanulmányait, és maradt az intézetnél, és finom egyházi állásba került a Royal Chamber komponistájaként.
1694-ben jelent meg a gyűjteményes kiadása, Poema Harmonico címmel, amelyet az évszázad leggyönyörűbb gitármuzsikájaként üdvözöltek.
Az újrakiadás:
Hopkinson Smith nagy cápa, a lantkedvelők egyik etalonja. Élőben tökéletes gentleman, kissé szögletesnek tűnik, egészen addig, amíg valami pengetős hangszert nem fog a kezébe.
Ezen a felvételen még fiatal, játéka nagyon különleges. Teljesen átveszi ezt a fajta zenei szövetet.
Milyen is ez a szövet?, hát, igazából be nem sorolható; a kortárs Sanz inkább enciklopédista jelleggel egy tágabb bemutatót ad, és oktat is; később, a francia barokk egy bonyolultabb és más jellegű struktúrákat mutat; Weiss vagy akár Bach pedig egyenesen letér erről a nyelvezetről, véglegesen bezárva a zenét a formai megoldások nagyszerűségébe.
Guerau világa még teljesen nyitott; az alap a diferencias, vagyis a variációk, a felépítmény pedig a módus, a dolgok hogyanja.
Az alapdallam adott - ez akkoriban szinte mindig egy tánc volt, itt nyilván a Jácaras, a Marionas vagy a Canarios, vagy az a különös zenei képződmény, amely aztán még százévekig átívelt más korokba is, ez a Passacaglia, amely eredete vitatott; sokak szerint egy színházi felvezetés volt, amely megadta a hangnemet a belépő énekeseknek, vagy egyfajta prelűd, amely nem a hangszereket, hanem inkább a közönséget hangolta. Később annyira általános lett, hogy az előadók kedvenc zenei aláírása vagy inkább bemutatkozása lett, pont úgy, mint a palo a mai flamencoban, vagyis ugyanazt a Passacaglia-t játszotta mindenki, de ki-ki a saját ízlése, elképzelése és tehetsége szerint – erre a vázra kerülnek rá a variációk, a díszítések és a legkülönfélébb személyiségjegyek.
Guerau, minden álszerénységet félretéve, azt írta a kiadás elejére, hogy a különösmód képzettek és a megfelelően hajlékony ujjúak számára, meghallgatva a lemezt, ez az ajánlás egészen korrektnek tűnik.
Ezek után azt várnánk, hogy valami barokk-akrobatika következik, vagy, mint a hegedűvirtuózoknál, enyhe füst a vonó alól, a közönség pedig állva tapsol..
Egészen más történik. Valami olyan, amely miatt teljesen hihető az a 400 évvel ezelőtti népszerűség. A közönség kicsi körben, gyertyafénynél; néhány palack finom bor bizonyosan a közelben vár. A dallam és a forma megmutatja magát, aztán következik a gyöngyfűzés.
A variációsorok íveire különböző színű és fényű szótagok kerülnek; egyre több és egyre változatosabb; egyenesen virtuozitás-paradoxon lép fel, mert egyre bonyolultabb képletek születnek, de egyre kisebb hangerővel és egyre hátrébb kerülve, annyira kihátrálnak a fényszórók sugarából, hogy kezdenek egy nagyon komplex háttérként viselkedni; a hangsúly végig ereszkedő, a hangulat átvált egy finom meditatív ízre. Éppen pontosan olyan, mint egy szép vers. A cím rendkívül találó – tényleg a harmónia költészete. Olyan nyelvezet, amely eltér a használatban lévőtől, de mégis mindenki érti, és érti azt a többletet is, amelyet ad. Hogy mi ez a többlet?, elég arra gondolnunk, hogy az őshagyomány, az éberség és a komoly metafizika mindig is a költészetben és a zenében találta meg a legkönnyebb menedéket a történeti időkben.
A variációsorok íveire különböző színű és fényű szótagok kerülnek; egyre több és egyre változatosabb; egyenesen virtuozitás-paradoxon lép fel, mert egyre bonyolultabb képletek születnek, de egyre kisebb hangerővel és egyre hátrébb kerülve, annyira kihátrálnak a fényszórók sugarából, hogy kezdenek egy nagyon komplex háttérként viselkedni; a hangsúly végig ereszkedő, a hangulat átvált egy finom meditatív ízre. Éppen pontosan olyan, mint egy szép vers. A cím rendkívül találó – tényleg a harmónia költészete. Olyan nyelvezet, amely eltér a használatban lévőtől, de mégis mindenki érti, és érti azt a többletet is, amelyet ad. Hogy mi ez a többlet?, elég arra gondolnunk, hogy az őshagyomány, az éberség és a komoly metafizika mindig is a költészetben és a zenében találta meg a legkönnyebb menedéket a történeti időkben.
Passacaglia retinaazonosítóból több is szerepel a lemezen; ez a második track labirintusszerűen visz egyre beljebb és beljebb, amikor beérünk, akkor épp kiértünk, a szokásos spirálgeometria itt is jelen van.
Hopkinson Smith fiatalkori énje tartja a fonalat; nagyon ügyesen a komplikált vagy éppen egyszerű variációkat mesteri, de indirekt módon tálalja, amolyan hátravetett jelzőként, mintha abszolút lényegtelen lenne, a mágneskártyát, amely az atomerőmű vezérlőtermét nyitja, lazán belekeveri egy pakli francia kártyába, osztásnál pedig még egy ráadás trükköt mutat…
A hangszer egy öt húrsoros barokk gitár, egy van Lennep hangszer, színezete olykor erősen a vihuelát idézi, a hangolásban is van egy csavar, a negyedik húr oktávra hangolva, így a basszus néhol nem is az igazi basszus, néhol meg az, pedig nem is…mint a régi spanyol orgonákon a hírhedt broken register.
Tiszta zeneköltészet; és a nép pont úgy viselkedett, mint a jó verseknél: aki érti, az is nagyon szereti, aki meg nem érti, sokszor még jobban. Később, az erőszakosabb zenék majdnem a feledésbe tolták ez a vékony hártyákkal átszőtt szivárványt… a nagy káosz közepén mégis túlélte, sőt, egy nagyon jó lemezt álmodtak belőle.
Feltétlen ajánlott.
