El Arte de Fantasía – a tracklistát böngészve különféle szerzők aránylag ismert műveit látjuk, kötetbe rendezve. Ez a cut and paste eljárás teljesen elfogadott volt, de ha kicsit mögé nézünk, akkor látjuk, hogy jóval többről van szó, mint egy szimpla válogatásról. A teljesebb megértéshez vissza kell lépnünk pár emberöltőt.
Josquin Desprez-ről van szó; 1521-ig élt, jelentősége épp csak akkora, hogy az egész későbbi európai zenetörténetet meghatározta. Kora XVI. sz.-i, vagy még sokkal régebbi névtelen flamand szerzetesek által megőrzött dallamokat beemelte saját miséibe, a ráépítve többszólamúság komplexitását, bonyolult ellenpontozási technikákkal egy olyan erős zenei szövetet hozott létre, amely nemhogy szétfoszlott a századok során, de számtalan alkalommal inkább feldíszítődött és újjászületett ez a high-art intellektuális polifónia. A lemezen szereplő szerzők Cabezon, Mudarra, Valderrábano, Vasquez, Narvaez és Crequillon, de tulajdonképpen az összes lantos, vihuelista és billentyűs még az 1600-as években is szívesen írta át Desprez miséit vagy legalább részleteit saját hangszereire.
Innen kissé nehéz elképzelni, hogy 400 éve mennyire át volt mindenki itatva ezzel a témával, nem nagy túlzás az a vélemény, hogy ez a szövet, később, ahogy kibarokkosodott, foszladozott és jó nagy lyukakat kapott, a polifónia bonyolult szólamtáblázatait átvette a monódia és a dallam könnyedebb uralma, és a szigorú Bach a korszak végén igazából egyfajta reneszánsz-restaurációt kísérelt meg, befoltozni a hasadékokat, újra-intellektualizálni és szellemibb síkra emelni. Nyilván a régi teljességet nem tudta elérni, mert az az idő elmúlt, hanem valami mást alkotott, amely szintén fontos lett.
Tehát furcsa módon eleinte északról dél felé haladt a hatás, nem pedig fordítva, mint gondolnánk; ebben nyilván nagy szerepet játszott V. Károly és az utazó zenekara, a Capilla Flamenca. Ahogy haladunk lefelé a térképen, az adott vidékek élő hagyományait felszívta ez az erős gondolatiság, akár egy ciklon; a mór megszállás szabadabb áramlású zenéit éppúgy, mint az itáliai mediterrán dallamokat vagy a Nápoly környéki hagyományokat; ez a keveredés aztán áthaladt azon a hímzőkereten, amit a mai előadók tartanak hangszerükkel és elképzeléseikkel, végül az egész itt landolt az asztalunkon, illetve a CD játszónkban.
Andrew Lawrence King tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint Henestrosa: újrastruktúrál úgy, hogy az alapfantáziákat továbbépíti saját gondolataival éppúgy, mint más szerzők által írt részekkel.
Vagyis ez pont olyan, mint a modern kvantumfizika hullámelmélete: nem lépésről lépésre, részecskéről részecskére haladunk, nem kínlódunk a fűgákkal, és nem aggódunk, hogy nem jön ki az ellenpont, mert pont ki fog jönni, mert van egy alaprezgés, ahol a hullámforma, a módus, maga a szövet már azelőtt felépül, hogy odaérne bármi is, vagyis úgy komponálunk, hogy az első hangok már meg is határozták az utolsókat, ahogy haladunk előre, a kotta hátulról előre és középről oldalra is telik, egy időben, illetve az észlelhető időn kívül is…nem egyenesek indulnak, hanem spirálok, milyen furcsa, hogy a meteorológia is a szabad légörvényeivel idetolakodik, pont ciklonokról volt szó az előbb…
A hangszerelés korabeli hangszerekkel; a gambánál Hille Perl, remélem emlékszünk rá, állítva is, a hárfa pedig az az újdonság, amit úgy hívtak, hogy arpa doplada, vagyis egy dupla húrsoros hárfa, amellyel szinte teljes kromatikus sorozatot le lehetett játszani.
Hogy ez miért fontos?, mert ezeknek a zenéknek, egyik alkotórésze volt a falses, vagyis a szándékoltan disszonáns hangzatok, pl. a fantasíá esetén Luis Milan részletes utasításokat ad, El Maestro 1536, és azt írja, hogy a harmóniákat mindig hosszabban játsszuk, mint falsokat, ez utóbbiak helyes alkalmazása esetén nagyon szép hangzat születik. Ez érdekes, mert egyenesen esztétikai/filozófiai kérdéseket vet fel, mert eszerint a szépség csak akkor teljesedik ki igazán, ha megfelelő mennyiségű disszonanciával fűszerezzük.
Valóban, meghallgatva a lemezt, a harmóniát inkább érezzük, az adott félhangok jelenléte nem is feltűnő elsőre.
Egy régi francia chanson ilyen lett; a szövőszék jó sűrűre lett állítva:
Egy régi himnusz, az Ave Maris Stella, a dallam igen szép, a basszus pedig a La Spagna, na, így előzetesen ez nagyon furcsa megoldás, meghallgatva viszont rendkívül harmonikus, mintha mindig is összetartoztak volna.
Itt pedig egy aránylag bonyolult fúga; egészen különleges ív mentén épül fel a zene; a hidegrázás, amelyet a fúga szó előidézett, lassan valami kellemes melegségbe vált, mert a dallamosság megmaradt, sőt, kitöltődött, szinte fáj, hogy hamar jön a zárlat.
A cím elgondolkodtató, mert eredetileg egy adott műfajra utal; beljebb merülve viszont tényleg a fantázia művészetéről van szó. A fantázia és a szabadság valahol összetartoznak, eleve felfelé emelő dolgok, amikor pedig belép a művészet, mindig dimenziósokszorozás történik; amikor mindezt átfordítjuk a zene nyelvére, akkor pedig itt egy ilyen lemez.
Egy nagyon jó lemez.
Módfelett ajánlott.
