A messzi Lisszabonból érkezett egy lemez, egy portugál
barátom küldte; a CD 2700 km-t utazott, én meg kicsit úgy éreztem magam, mint
Tengerjáró Szindbád egyik egzotikus vacsoráján, amikor a Fűszer-Szigetekről
származó soha eddig nem látott különlegességet szolgálnak fel.
A cím Modo Italiano, és itt már jön is a csavar, merthogy a
szerzők többsége nápolyi; de akkor mi ez a cím, hisz Olaszországban ugyan
milyen stílusban játszottak volna? másrészt Itáliában volt pár olyan zenei
központ, ahová Európa minden részéből érkeztek zenészek, pl. Velence, Ferrara
és Firenze, tehát már sejthető, hogy az olasz módi egy sokkal összetettebb
dolog, mint hinnénk.
Ha ránézünk a térképre, Nápoly annyira délen van, hogy
Afrikából érkező szél ízlelhető a levegőben; ez karöltve az állandó napsütéssel
és verőfénnyel, valami furcsa ragyogással tölti meg a szemeket, ezen keresztül
a lelkeket, emlékezzünk a huszonéves suhanc-zsenire, amikor a szobánkban lévő,
még becsomagolt napelemek elkezdik az energiatermelést, ha elindítjuk a Stabat
Mater-jét…
Egy másik tényező pedig politika-földrajzi: a Nápolyi
Királyság ízes falat volt mind a spanyol, mind az olasz, de még a Habsburg
uralkodóház számára is; ekkoriban leginkább a spanyol uralom volt erős,
konkrétan, az itáliai félszigeten lévő Nápoly Spanyolország része volt. Tehát
Spanyolországban olasz módi.
A fentiek együttesen akkora befolyást adtak a zenei életre,
hogy egy külön divízió, a nápolyi iskola jött létre, és ez a Neapolitan Music
százévekre beleszólt a további zenei mozgásokba.
A csembaló manapság nálunk, a szép Magyarországon,
visszaszorult sima continuo hangszerré; operákban, vagy kisebb-nagyobb
zenekaroknál remek ütemtartást ad, hogy miért?, egyszerű, mert hangszíne
alapvetően eltér a többi instrumenttől, úgymond kilóg, ezáltal nagyon
kihallatszik, az üstdobos is tud figyelni rá, és pengetős lévén, mindig
ugyanazt a hangerőt adja, bármennyire is püföljük; nincs piano és forte.
A siránkozás helyett most tekintsünk kicsit nyugatabbra,
ahol a zeneakadémiák időben visszafelé kb. tízszer annyit merítenek; ott szép
kultusza van a régi billentyűsöknek. Itt furcsa módon meg kell említeni
Amerikát, a legendásan kultúra nélküli Egyesült Államokat, a kommerszáradatával
és sok szemetével együtt olyan csembalóépítőknek ad otthont, hogy az ember
egyszerűen levegőt sem kap, akkora gyönyörűséget teremtenek.
A régi Európában a Németalföldön lévő műhelyek voltak a
legnagyobb cápák, ékszerszépségű darabok készültek; ma viszont mindenki
kópiákon játszik, mert a csembaló egy érzékeny dolog, az előrehaladott kor a
behangolhatatlanságot jelenti. A lemezen egy olasz Giusti másolat szól, az
eredeti 1681-ben épült.
Javier Nuňez a madridi zeneakadémián tanult, egy teljesen
más oktatási strukrtúrában; nyilván rengeteg Bachot játszott, és a
Goldberg-variációk bizonyosan nagy kedvence, viszont itt nem állt meg, hanem
tovább ment előre, vagyis a régebbi dolgok irányába haladt; megkerülve egy nagy
csomópontot a francia barokkban, ott Scarlatti/Couperin neve a jelzőpont, de
most a cél Itália és Nápoly, az 1600-as évek.
Mert endkívüli színvonalú zenei élet folyt akkoriban.
Trabaci, Mayone, Valente, de Macque és sok más szerző, különböző tisztségekben,
életútjuktól és szerencséjüktől függően szolgáltak fő-kórusmesterként; utazó
zenei nagykövetként, vagy egyszerű zenetanárként. Menet a pékhez pedig lehet,
hogy pont Caravaggio-t látták...A nápolyi alkirály előtt előadni bármilyen
zeneművet, az nagy megtiszteltetés volt Európa-szerte. Szinte nem is volt olyan
szerző, akinek életében Nápoly ne jelentett volna egy fontos látogatást, vagy
pár év tanulást valamelyik nagy mestertől.
A bookletben ez a portré néz minket. Nem tucatarc. Kicsit
még a neten nézelődve, aztán pedig ezt a lemezt meghallgatva, megalkotjuk a
saját képünket róla. Fiatal, az új generáció. Valami más van a játékában, nem
tudom azt mondani, hogy jobb vagy rosszabb, mint a régiek, de más, pedig ő még
nem a ’Z’.. Nincs a megszokott, nagy-sztár-etikett-pozőrködés, leül, laza,
játszik, mert szereti. Úgy igazából. Tudja, hogy azért Spanyolországban ezek a
szerzők a zeneértők előtt teljes pompájukban ismertek, a hallgatóság belső
ízlésközpontja számos remek lemezzel van kitapétázva, de egy jó Scarlatti
lemezzel akkor is nagyobbat kaszálhatna, (ott mondjuk ez 65%, nálunk meg 1000%)
de nem, őt ez érdekli. Én ezt elhiszem. Néhány barátjának szól, mert úgy érzi,
némelyik darabot bizonyosan nem csak szólóban játszották, segítsenek be egy-egy
pengetőssel és ritmussal.
Hogy mi lesz ebből?
Hát az, hogy ki kell írnia, ahol
a többiek is beálltak, hogy arranged, de mégis azt érezzük, hogy ez jóval
közelebb áll a valóságoshoz, mint a szigorú kotta szerinti rizsporos játék,
ahol feszesen ül a közönség is, unalomba és sznobizmusba menekülve, mert mi a
frászt hallgassanak egy monoton és ismétlődő ritmuson, ahol nincs mit
kisilabizálni, nincs bonyolult reneszánsz szólamvezetés vagy a fúga
gyönyörűsége. Persze ez utóbbi aztán megjelenik még néhány számban, pl. Ascanio
Mayone különösen kedvelte az ellenpontokat, de a hangsúly most máshol van, mert
ez a kor volt az, ahol a táncok variációformái, a basso ostinato és a szabad
improvizáció bekéredzkedett a zenei folyamba, ez volt a híres Nuovo Musiche.
Nézzük.
Indításnak egy nagyon szép Antonio Valente fantázia; először
csak akkordsorok, aztán lassan gombolyodik egyre bonyolultabb ívek mentén a
gondolatiság egy saját harmónia-elképzelés szerint. Aztán egy Romanesca
variációsor, itt Nuňez megmutatja, mit is gondol igazán erről az egészről; az
ismétlődések különbözőségével rések nyílnak meg a szövetben, ahová egészen
mélyre beláthatunk, valahogy a végtelen felé, amely az irracionális matematika
felé vezet, – és mindez gördülősen és a teljes szabadság megvillantásával. A
későbbi billentyűs zenékből aztán ez a fajta határtalanság teljesen eltűnik; a
mai, szonátákon és fúgákon nevelkedett hallgatóság egy részének pedig még ennek
a belső vertikális horizontnak a létezése is kétséges, ők nyilván másban
találják meg a gyönyörűséget, attól tartok, hogy ez az ajánló nem számukra
íródott, mert ezt érezni kell, ilyenkor a szavak csak öltögetik a nyelvüket
felénk…
Sok lemezen kisejthető valamiféle középpont; ami köré
képzeletünkben felépíthetjük az egész albumot, és sok lemezen valamilyen
érthetetlen számmisztikai okból a 7. track kiemelkedően jó. Itt sincs másként,
sőt, a kettő jelenség most egybeesett.
Trabaci: Consonance Stravagante
Meghallgatva, két dolog érezhető, egyszerre és nagyon
erősen: egyrészt a meghökkenés, a kromatikus disszonancia egy töredék másodperc
alatt riadóztatja harmóniaérzékünket, másrészt a gyönyörűség áradata. Minél
többször hallgatjuk, annál mélyebbre hatol. Ezt a furcsaságot a régizene
előadók jó része azért kiszúrta, és némelyikük már 20 éve lemezzel emlékezett
meg a hátukon futkorászó bizsergésről.
Most szóló csembalón hangzik, szépen, egyenesen és nyíltan,
tagonként és fekete billentyűnként felvállalva a skála szokatlanságát. Ne
feledjük, ekkoriban a disszonancia alkalmazásáról külön traktátusok szóltak,
remélem, emlékszünk még Gaspar Sanz vagy később Froberger zenéjére.
Erős Frescobaldi kedvelőként kettős öröm is ér: egy
Capriccio zseniális előadása, itt Nuňez olyan, mint amikor benyitunk egy titkos
belső kertbe, és ránk hömpölyög valami illatáradat, valamint néggyel előtte meg
tudjuk hallgatni, hogy Frescobaldi kitől tanult, ki volt a mestere, honnan
szívta az alapanyagot azokhoz az össze nem téveszthető, furcsa harmóniáihoz,
igen, Luzzascho Luzzaschi-ről van szó.
Aztán még jó pár Trabaci, Valente, Salvatore, de Macque és
Storace.
Mayone egy tracket kapott, egy szál toccata, amit viszont
napestig nyugodtan lehetne hallgatni.
A záró darab egy összefoglalás a szabad zenékről: egy
extravagáns Colascione merénylet, ezen már 1993-ban egyszer hanyatt vágódott a
vaskalapos közönség, Lislevand Kapsberger lemezéről van szó, elmondták jazznek
meg világzenének meg crossovernek, csak úgy áradt a butaság, pedig 1st class
színtiszta régizene - Nuňez most szépen folytatja a finom hagyományt…attól
tartok, nálunk a Zeneakadémián még jövőre sem lesz tananyag…
Fahmi Alqhai, aki most nem gambán, hanem ezen a furcsa,
hosszú nyakú colascionén játszik, a művészeti vezetője a projectnek, Nuňezzel
elég jól átgondoltak mindent, igazából még azt is, hogy miért kell ez a lemez
egyáltalán: azt a zenei elhatározást tűzték ki, amit Luis de Narvaez 500 évvel
ezelőtt, amit szálkás betűkkel odakanyarított két delfindíszítésű vihuela
tabulatúra közé, miszerint, aki nem ismeri ezeket a zenéket, csodálkozzon rá,
aki pedig jól ismeri, az még jobban csodálkozzon rá.
Az eredmény?
Szerintem sikerült.
Szerintetek?
