Egy Stradivarius kiadás, a felvétel Milánóban készült. Aránylag ritkaság, kissé szűk szelet jut manapság az ilyen lemezeknek.
Adrian Willaert flamand születésű, később Párizsban és Itáliában élt kis magyarországi (!!) kitérővel később, 1527-től Velencében a Maestro di Capella tisztségben maradt haláláig.
Fennmaradt, hogy még 1515 környékén, fiatalon, Rómában, a pápai kápolnában üldögélt, és a kórus épp az ő motettáját nyomta, de mint Josquin - aki akkor igen híres volt , ma is úgy tartjuk, hogy a Reneszánsz zenei fejedelme - szerzeményt. Aztán mikor kiderült, hogy az övé, le is vették a műsorról... azért hatalmas bocsánatkérés nem volt, úgy sejtem...
Hatása óriási, sok érdekes dolog olvasható róla.
A belinkelt szerző, Segni, róla igen kevés adat maradt fenn; Fogliano tanítvány, és másodorgonista volt Velencében, valószínűleg Willaert keze alatt.
Az 1540-ben kiadott Musica Nova gyűjtemény foglalja keretbe néhány akkori és ottani körbe tartozó szerző műveit, Willaert, Cavazzoni, Segni, Parabascha, Bernaist és Galin; legtöbbjük neve pont a feledés határán egyensúlyoz; a világ más kanyarokat vett; de mostanában legalább van pár forgács, amit felszedegedhetünk, ha van elég türelmünk a keresgéléshez.; és berakosgathatjuk a kockákat saját zenei világunkba.
A lemezen ricercarok sorakoznak, csembaló-orgona párosításban és szóló billentyűsre egyaránt. Mi is ez a sokat emlegetett ricercar?, itt még rengeteg mindent jelenthetett; ellenpontozó darabokat éppúgy, mint homofón felépítésű szerkezeteket, de olyan szabad fantáziákat is, amelyek egyúttal kötöttek, nem is kicsit; itt kissé ellentmondás van, de igazából a megértéshez kicsi filozófiai sík is kell; e kor szerint a szabadság a zenében az, hogy egy szigorú eszköztárral a meglévő formák és komponálási szabályok szerint szabadjára ereszthetjük magunkat; ez így elég kemény feltételrendszer, mert ne feledjük, még a hangnemek és akkordok sem következhettek ad hoc, az ütemről nem is beszélve, de az tény, ha sokat hallgatunk ilyen zenét, könnyedén kiszúrhatjuk, hogy tényleg felborul a világ rendje akár egyetlen nem helyes akkordtól is. Hogy ebből mi lesz, és valami szögletes és unalmas dolog születik-e, és ha összevetjük pl. egy mai tényleg szabadnak mondott zenével, akár egy jó jazz-felvétellel, akkor melyik fajta szabadság győz, ez mind nehéz kérdés, a válasz inkább bennünk rejlik, mint a zenében.
Ezek a ricercarok azt mutatják, hogy a szigorú keretben valami magasabb rendű szabadság születik; szólam - kíséret váltakozva; gyönyörű harmóniák, szabad variációkkal, melyek adott csomópontokban mindig 'összeérnek' egy hang és egy ütem erejéig, aztán folytatják az útjukat, ellenpontokkal, vagy azok nélkül, a szólamok, mint egy gyönyörű intarzia-berakás, adott felületeken érintkeznek, és együtt egy sokkal különlegesebb mintázatot adnak, mint külön-külön, bármennyire is ragyog egyedül a szépségük. Messze letűnt idők harmóniáiban járunk, még a dúr-moll hegemónia előtt ; a darabok hangnemei tehát nem tonális rendszerűek, és ilyen hangnemekkel, hogy Fríg, Líd, Myxolíd és Dór…ma már szinte elfelejtődtek; ez a szinte szócska most egy lemezt jelent, amin hihetetlenül jó maga a zene; ráadásul így nagyon ritkán játsszák.
A hangminőség egyenesen remek. Szinte három hangszer hallatszik; a csembaló, az orgona, meg az orgona mechanikájának , ill. a sípok levegőváltásainak üteme.
Tiszta zene.
Feltétlen ajánlott.
