2016. január 24., vasárnap

Régizene Szalon - Tihany


.
Tihany.
Varázslatos hely.
Ahol levendulát lehelnek az emberek, és a szemükben állandóan a Balaton tükröződik. Szép téli este, hóesés, ropogós hideg; az Apátság alatti utcában nádtetős ház; belül sok finom dolog, végtelen kedvesség, nagy, fagerendás szoba, gyertyafény, különleges, bennfenteseknek szánt borok, székek félkörben, középen faragott asztal, rajta egy archiluto


Ez hát a híres Régizene Szalon, amelyről annyit hallani mostanában. Egy kör, ahol minden hónapban összejönnek a kiválasztott meghívottak, nem többen, mint amennyien még tényleg körben tudnak ülni, úgy 10 körül a létszám, meghallgatnak egy koncertet, aztán kicsit beszélgetnek, gondolkodnak, sóhajtoznak és bort isznak, együtt vannak. 
Egy tökéletes zenei összeesküvés. 
Pontosan, mint Ottoboni bíboros szalonja, vagy korábban az Accademi degli Unisoni az 1600-as évek Velencéjében. Ez utóbbi egyik szervezője Barbara Strozzi volt –  hölgyként akkoriban ez ritkaságnak számított, még a szabad Velencében is – 400 év elteltével Tihanyban szintén hölgy a szervező, Suda Magdolna, énekes ő is, a kedvenc periódus is stimmel, de a ritkaság most már maga ez a műfaj. Rövid köszöntőt mond, amely mindig nagyon mélyre sikeredik; most Hamvas Bélát idézte, 'a forma a tartalom eksztázisa', csak hogy legyen min gondolkodni….tényleg, az egész este gyakorlatilag erről szólt.


Benkő Mihály. Fiatal, komoly, tökéletes megjelenés. Az új generáció, sokat még nem tudunk róla. A hangszer hosszú nagyon, egy sor basszushúr 1.5m körüli. Szépen fogja, érzéssel.

Kezdés.
A tónus egyszerűen lenyűgöző. Felhangok özöne, végtelen finomság, az akusztika pazar. Kapsberger darabok; emlékszünk még?, az excentrikus nemes-leszármazott, az ellenpont-ellenzésével; most is csak kapkodjuk a fejünket; a cím néhol szimplán Toccata, de ez a zene simán átlibben a műfaji besorolásokon; futamok mindig más kanyart vesznek, mint gondolnánk. 



Voltaképpen egy repülés, pont, ahogy a fecske szokott inni a Balatonból, bele-belecsíp a harmóniaérzetünk felszínébe, aztán lezár, de mégsem, csak egy másik futam, fenomenális, ráadásul pont nekem való.. A játék pontos, elegánsan hűvös, mint az igazi nagyok; nem magát tolja előre, hanem a zenét, lemezről hallgatva valamelyik nagy cápa nevét saccolnám. Ugye emlékszünk, Kapsbergernél a színvonalat olyanok adják, mint Rolf Lislevand…?


Piccinini variációformái. Ártatlan, egyszerű akkordok, mesteri diminúciók, a pulóvert lefejti, és egy szempillantás alatt újraköti egy bonyolult mintával a nyakán; dallamos, lendületes és totálisan teljesen szabad Felsejlik, miért is szerették annyira az Alfabeto-kör szerzőit.
Misi komoly marad végig, megtartja azt az arisztokratikus távolságot, amely később a romantikában nullára csökken; ez még igazi pratum musicum. Egészen könnyedén játszik, ugyanakkor tisztán eszmei alapon; ebben az életkorban ez számomra eddig lehetetlennek tűnt. Nem nagy a tér, pici hangerő elég, ezt a hangszer gyönyörű akkord-átmenetekkel és lecsengésekkel hálálja meg; egyik részben kb. 15 másodpercig kicsit megtépi, a hangerő felszökik, a hang beszűkül, éles lesz, szóval úgy tűnik, a stílussal ma szerencsénk van. A hangulat intim; a hangszer két méteren belül van hozzánk, minden rezdülés és csusszanás hallatszik; ez így annyira közeli, hogy a közönséget eléri a titkos aura, a hangszer láthatatlan második kiterjedése, amely általában csak az előadót burkolja be; itt most részt kell venni, mondhatni intellektuális erőpróba, nem tudunk elbújni saját gondolataink privát függönye mögé. Cserében soha máskor meg nem tapasztalt az élmény.




Pietro Paolo Melli, a tájékozottabbak sem ismerik, ugyanúgy 1600-as évek első fele, zenéje döbbenet, mennyire megérint. Kromatikus harmóniariadók, a szövet rendkívül tetszetős így is, de állandóan a kérdőjeleket érezzük, nincs válasz, azt a tudattalanunknak kell megkomponálni, az egészből nagyon szép és mesteri harmónia kerekedik ki. Ha nem néznénk az évszámot, akár 3-400 évet is tévedhetnénk előrefelé, szinte a kortárs zenéig.

Utolsó darab egy Zamboni szonáta, az évszám 1718., Velence, szintén, csak 80 évvel később. Szép zene, de teljesen üres; szabályos formák, mint az öntősablon, belül csak a homok pereg kifelé. Ott a csuka a tányéron, ízletes, megesszük illedelmesen, beszélgetünk közben okosan, és arra gondolunk, hogy most ez a hal számunkra egy magas gasztronómiai színvonalra emelkedett, kinéz akár egy Michelin csillag is, igen, ez igaz, de sehogy sem tudjuk kiverni a fejükből, amikor az előző nap láttunk a sajkodi parton egy halrajt szétrebbenni, egy sötét árnyékot villámgyorsan lecsapni, mint egy víz alatti pöröly, nevetséges, de a parton beleáll a félsz a lábunkba, ma nem lesz több fürdés, az biztos, igen, ezt úgy hívják arrafelé, a rablás….szóval az előző darabok emlékével ezt most nehéz végigülni, de mégis jó volt ez így, kellett, hogy megtudjuk, hogy mi történt a zenével másfél emberöltő alatt. Igazi rizsporos Bach előfutár…a későbbi időkben rengeteg ilyenben kell majd gyönyörködnünk…


Vége, nagy taps, emelkedettség. A kromatikus spirálok hosszan ott tekeregnek valahol egészen belül, még napokig. Aztán sokáig beszélgetünk, mindenféléről, a pogácsa annyira finom, hogy még tovább képes emelni a lelkünket, pedig csak egy pogácsa; a diós sütemény egy ősrégi velencei recept szerinti, a borok pedig megterítik olyan aromákkal és érzésekkel a szobát, amelyek most odakint még vastag hó alatt várják a következő évet.
Mint ahogyan már most várjuk a következő ilyen koncertet.

Régizene Szalon, Tihany.
Az emberi létezés egyik nagyon felemelt szintje.

Feltétlen ajánlott.