2016. január 5., kedd

Lantdarabok - Jacques de Gallot

Van egy lemez, ami sokat ment a napokban. Különlegesség, mint ahogyan minden jó lemez különlegesség.


Jacques de Gallot: Piéces de luth – Hopkinson Smith előadásában.
Nézzük sorban, mi az, ami kibogozható, mint háttérinformáció, vagy inkább fordítva, mint bevezető/felvezető.

Jacque de Gallot, 1625-1690–ig élt, híres párizsi  lantosfamíliából származott, 30 évesen már jelentős alakja a francia zenei életnek. Művei közül sokat a híres Barbe Manuscript gyűjteményből ismerhetünk, ami egy komplett antológia az akkori lantművekből; szerzők és hangnemek szerint szervezve, korrekt utasításokkal és megjegyzésekkel a jobb, ill. balkéz használatára. Ennek másolatából lett az a kotta, amiből Hopkinson Smith is játszik; ő amerikai, meg mégsem, mert ott született, de európai régizene-akadémiákon tanult és tanít; ma már kissé idősödő, a lemezen a 30 évvel ezelőtti játék is jó messze van már a kezdő éveitől.

Kifogástalan megjelenés; gentleman-feeling; elsőre kicsit merev és szögletes, ez éppen addig tart, amíg meg nem penget valami hangszert.



A lant egy barokk lant, egy Joel van Lennep–féle; aki gyarorlatilag egy ’ Dr. prof. Lant’; egy nagyon híres amerikai hangszerépítő; itt is, mint a billentyűsöknél, az eredeti hangszerek általában alkalmatlanok a játékra, de tökéletes kópiák léteznek, igen, Amerika itt erős, a legendásan kultúra-nélküli Amerika ezen a területen szépít, ez tény.

A zene.
Francia barokk; itt van egy furcsaság; ahogy megyünk időben előrefelé, elkezd minden bonyolultabb lenni és túldíszítődni; ez a billentyűsöknél konkrétan – számomra – egyszer csak a hallgathatatlanságot jelenti; a lantzenében nem ez lett; a díszítettség megmaradt, de belecsúszott a komolyabb meditatívabb sodorba, aminek az egyik oka ez a tombeau, mint műfaj felbukkanása volt, amit a lantlemezeken (itt is) sokat találhatunk,



mi is ez?, hát furcsa, mert ma erre nincs fogalom sem, tehát, amikor meghalt egy híres ember, aki itt általában egy mecénás vagy zenésztárs volt, készült egy darab, úgymond az emlékére, és mindez úgy, hogy a zenei kor formáiban/szisztémájában marad, sőt, lanton nem ritka a reneszánsztánc-alapú keret sem.
A lemezen még sok egyéb, pl. a nagy slágerek, mint a Folia vagy a Chaconne, de prelűdök, közbetétek, nagyon-Gallot művek egyaránt hallhatók. Meg a kedvencem, a Les Castagnettes


Egy hangszer; lemezről, magában; az, hogy ezt érdekes legyen hallgatni, minimum két dolog szükséges, az egyik a zene maga, hogy minket hogy talál meg, ez fontos, a dallamok, harmóniák, furcsa ívek finom keveréke, az előadás, ami itt rendkívül különleges, mert végig ellentétes szinonimapárok bukkannak fel, száraz meg érzelmes, monoton meg színesebb, tánc-alap meg egyéni-alap, változó dinamika meg egyenletes játék, stb….ezekből áll össze valami új dolog. Annyi már elsőre feltűnik, hogy a basszusjáték dinamikadíszítése, merthogy ez egy díszítésforma, egészen különleges, nincs két egyformán megpengetett alsó húr.

A másik, természetesen, a hangzás, mert hifizünk.
Annyira jól szól, hogy csak hifis téren egyszerűen gyönyörködtet. Egy szál hangszer mindig óriási kihívás, mert a színezet valósághűsége az orrunk előtt van, nincs pardon, itt annyira élethű, hogy meghökkenésünkben először nem találjuk az a hifis paramétert, ami miatt ennyire jól szól.
Aztán az a furcsaság derül ki, hogy hangterjedelemben szélesebb a spektrum, mint sok audiofil lemezen. Legyünk konkrétak, előtte ezt hallgattam/hallgattuk,


Hajlamosak vagyunk néha szidni ezeket a lemezeket, de  helytelen talán, mert a zene nem rossz, a hangzás meg egyenesen pazar, sok-sok hangmérnöki odafigyeléssel, a megszólalás élő és attraktív, nem csinn-bumm cirkusz, vagyis audiofil tényleg, de az egy szál lant alsó húrjának a szubtartományba verődő felharmonikus-sóhajtása, mert tényleg csak egy fuvallat, inkább megérzés, mint hang, csodálatosabb most, mint Patricia hangja alatti bőgő kristálytiszta E húrja, ami pedig azért elég mély. Az AN doboz itt mutatja ki foga fehérjét igazán, egy teljes, érthetetlenül egyenletes és széles spektrum, annyira, hogy lefelé belevész a hang valahová oda, ahol felbukkan a fogalom, hogy a szoba, mint alsó határfrekvencia-korlát; középen pedig valami nyugodt és finom, -  nem hűvös, nem édeskés, nem pratol, nem nyomulós, nem visszahúzódós, sőt inkább semmilyen-karakteres, - semmi okos dolog nem jut eszünkbe, helyette elkezdjük figyelni a hangszert meg a zenét, meg a mögöttes dolgokat.

Pici alapzaj, semmit nem tudunk a felvételi hókusz-pókuszról meg a kábelekről meg a hangmérnöki filozófiáról, a készterméket fogyasztjuk, ami feltétlen javasolt, a dózis egy belehallgatás/meghallgatás/széthallgatás/megőrülök-annyira-tetszik/ld50…nyilván az ízlésünk és karakterünk függvényében.