2016. január 2., szombat

Caccini: L'Euridice




Opera.
Méghozzá az elsők között; az évszám 1600, Firenze
Akkoriban, az, hogy egy történetet elénekelnek ebben a furcsa ’új stílusban’, ez volt a monódia, ráadásul mindezt amolyan színház-féle-formán elővezetve, még nagyon új volt. Mint ahogyan az is, hogy a később librettónak nevezett szöveg-alapot Rinuccini már zenébe helyezve írta/költötte, és ez fordítva is igaz volt - a stile recitativo és az operatic recitativo gyakorlatilag innen startol - , vagyis az, hogy a zenét egészen pontosan a szöveg jelentéstartalmához igazították, ezt akkoriban még szokni kellett.

Ma ezt a furcsaságot már nem nagyon értjük, pontosabban nagyon nem értjük, hogy mitől volt ez akkora különlegesség. Talán egy hasonlat segít. Arra gondoljatok, hogy ekkortájt a regény is hasonlóan új volt; vagyis egy történet, ami nem krónika, nem útleírás és nem szakrális/mitologikus eredetű, hanem valami olyan, ami nem történt meg, de mégis leírták, egy kitaláció, egy fikció, gyakorlatilag egy jó nagy adag hazudozás. Tényleg, nem?
Ma ez már nem tűnik fel…

Ami az igazán furcsa dolog itt, az a meghallgathatóság, illetve a hatás, amit gyakorol ránk, ma, bő 400 év után, 2016–ban. Mert milyen is ez a zene?, hát, néhány egyszerű szólam és akkord az alap; a díszítések és a diminúciók aránylag visszafogottak, más szóval, hiányoznak, a nagyon kicsit bonyolultabb dolgok a kórusnak megtartottak; sehol a későbbi nagy áriák, vagy a pazar zenekari betétek; a hangszerelés pedig egyenesen szerény; inkább amolyan recitativós-elmesélése egy nem túl kanyargós történetnek, amit amúgy is mindenki ismer.
Viszont.
Tiszta. Kristálytiszta. Egyenes. Harmonikus és áradó, elvarázsol és megemel. A hangok igaziak, emberiek; átjön valami nagyon finom ragyogás az egészből. Beharmonizálja a szobát, a hifit, még az idióta drótjainkat és alátétjeinket is; megváltoztatja a levegő összetételét; innentől a nap másképp telik.

A Concerto Italiano a szokott színvonalon, és most is olyan énekeseket szedtek össze, hogy gyakorlatilag fizikai gyönyörűség hallgatni a hangjukat. És ez a fajta zenei megközelítés annyira finom, hogy oda jutottunk, hogy az ilyen előadások, mint ez a lemez, ez most a Le Nuove Musiche. Az évszázadok alatt, immár másodjára. 
Akkor re-reneszánsz?

Sara Mingardo – ugye megismerjük tízezer közül?




Hangminőség parádés. Próbáljátok ki.
Javaslom.