Az évszám 1599 környéke.
A Reneszánsz gyönyörű víziója a mindenható és mindenhol
rejtőző Isten jelenlétéről, a világok és az egek szférikus felépítése, a zenei
harmóniák, a külső és belső végtelenek szép egysége olyan repedéseket és
sérüléseket kapott, amelyek kijavítása erősen kétséges volt.
Hogy miért?, mert
a világ nagyot változott: Európa mellett új földrészek bukkantak elő a
semmiből, a régi, szinte elfeledett és képtelen görög elmélet a Föld gömb
alakjáról ismét teret kapott, Galilei kezdetleges, kétlencsés távcsövében az új
planéták és új holdak bukkantak elő, az ivóvízben pedig mindenféle ugráló és
mászkáló teremtmények; az Egyház többfelé szakadt, a reformáció
megállíthatatlan volt.
A művészetekben ez röviden úgy mondjuk, hogy a Barokk
megszületett.
Érdekes, vagy inkább szükségszerű módon a fenti repedések és
törések helyreállítására a művészetek közül színház és a zene tette a legszebb
kísérleteket; Isten jelenlétét és jelentését meg kellett erősíteni, és a
transzcendenst hangsúlyozni az eddig egyértelmű benne-rejlő helyett. A zene
szakrális irányba ’csúszott’, rendkívüli szépségű korabarokk művekkel
megajándékozva az utókort.
Egy ilyen ajándék a következő lemez.
Emilio de'Cavalieri életének jelentős részét Firenzében
töltötte, a Mediciek szolgálatában. Ma úgy mondanánk, hogy udvari rendevényszervező és protokollfőnök
volt, vastag fizetéssel és finom szálláshellyel a Pitti palotában, sőt, ami
akkor teljesen általános volt, fontos diplomáciai feladatai is voltak, jól
mozgott a korabeli legnagyobb nevek és legjelentősebb itáliai városok között.
Zeneszerzőként már 1589-ben színpadra állította az Intermedii della Pellegrina
című szóló madrigálokból és egy záró ballóból álló darabot, ebben az utóbbiban
ő maga is táncolt.
Mai szemszögből elképesztő színvonalú kultúrélet folyt a
régi Firenzében. Az előkelő szalonok egyike, az Camerata Bardi adott otthont,
még 1577-ben egy előadásnak, amely Jeremiás siralmait adta elő, gambaconsort
hangszereléssel, a szerző Vincenzo Galilei volt, igen, Galilei apjáról van szó;
15 évvel később ugyanitt hangzott el a mű, ezúttal Cavalieri saját verziójában.
Az előbbi elveszett a századok során, az utóbbi viszont itt a kezünkben.
Egy Alpha, 2000-ből.
Már volt szó róla, egy Alpha soha nem egy szimpla CD; most
sincs másként: maga az artwork és a booklet egy mini-project, az Una pictura –
Una musica jegyében ezúttal egy Poussin kép és a részletei, a Salamon ítélete,
1597-ből, az eredeti a Louvre-ben; belül komoly esszé a témáról, plusz
különleges hangulatú fényképek az előadókról.
Lemez be, lássuk.
Különleges. Már az első perctől. Hosszú, kitartott akkordok;
ősrégi antifónákra egy kérdez-felel szerkezet; az elején még azt hihetnénk,
hogy egy 100 évvel korábbi mű; aztán kb. a harmadik perctől elindulnak azok az
ívek, amelyek mutatják, hogy mi is az, ami itt nagyon Cavalieri. Egyházi
zenében először alkalmazta azt, amit úgy hívunk, hogy recitativo, de ettől
jóval feltűnőbb a felső énekszólam diminúciója, ráadásul ez a széttöredezettség
vagy elaprózódás egy különleges technika szerint, furcsa módon jobban egyben
tartott, mintha az eredeti egy hangjeggyel énekelnék.
Ez a falso bordone, amely
szinte ellenreformációs szívóssággal visszatereli a kíséret vagy a másik szólam
akkordjait a régi korok szerinti harmóniákba. Gyakorlatilag ez azt jelenti,
hogy párhuzamosan mozog a kíséret akkor is, amikor egy fülnek kellemesebb, pl.
jóval lejjebb lévő vagy más harmóniájú akkord kívánkozna oda; mindez
megtűzdelve ’kromatikus formulákkal’ és ’fals relációkkal’, valami egészen különleges
zeneiséget kölcsönöz ennek a felvételnek. A kérdés mindig az, hogy a készre
főzött leves ízlik-e ezzel a fűszerezéssel, akár úgy, hogy az összetevőket nem
is ismerjük – a válasz, hogy feltétlenül.
A szólók, duók és triók váltakozása egy egészen sűrű
dramaturgiát visz a történetbe, amely melyik is?, az Ótestamentum szövegén
alapuló, Jeremiás próféta sirámai és kesergései a Jeruzsálemi Templom
lerombolása után, a szakaszok a régi héber alfabetikus felosztásban, a szöveg
azért egy erős bizakodást és istenhitet is sugall.
Az előadók a Le Poeme Harmonique, vezetőjük, Vincent
Dumestre, aki a lemezen a continuót adja theorbán, most ő a mögöttes filozófia,
a mozgató, egy személyben.
A hangszerelés magával ragadó; az énekesek közül
szándékoltan kilóg Claire Lefilliatre.
Sok a szóló rész vele, nem tudom,
énekelt-e még ennyi félhangot valaha; a szólamkibontásai különlegesek, az ember
hátán a szőr feláll…tökéletesen tiszta s egyenes hang, szimplán mennyei, talán
a legegyenesebb, amit ismerek, olyan hang, amely sodró és tömött is tud lenni,
először, mint egy meteor, süvít le a mennyekből, aztán meg pontos és
aprólékos is, mint az egyszálú ecset, amellyel a miniatúrafestők dolgoztak.
A hangminőség még az Alpha-k között is kiemelkedő, úgy
tűnik, egyetlen mikrofonpárral vették fel az egészet. A szakrális tér és a
technikai hangtér ilyen szintű egybeesése nem gyakori.
Alpha011 - ahol egységben van a zene, a kép, a filozófia, az
előadók és a hangminőség.
Kalapomat megemelem.
Feltétlen ajánlott.
_________________
Képek
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12
