Végre megérkezett az új L’Arpeggiata lemez. Purcell dallamaira improvizációk – zseniális ötlet. Maga az improvizáció egy nagyon fontos dolog, ma is pont annyira, mint Purcell korában. Szinte az összes tracken rögtön felismerhető az eredeti dallam; ami ezután következik, az a szabadság maga, minden kellemes hozadékával együtt. Könnyed, dallamos, nagyon megszerethető; nagyon jó, hogy régi szerzőket ennyire finoman be lehet illeszteni hétköznapjaink szövetébe Finom akusztikus hangszerelés, mi több, egészen gyönyörű hangú hangszerekkel. Igen, ott a sorban a klarinét, amelyre még felkaptuk a szemöldökünket az első lemezüknél, a All’Improvissonál; most már haladt annyit a kor, hogy teljesen elfogadott lett az az eset, amikor bekéredzkedik a régizenébe.
Az
improvizációk kellemesen kiszakadnak a komolyzenénél sokszor kissé
nyomasztó és avítt szabályrendszerből, szabad lesz a ritmus, az akkordváltások
harmóniái gyönyörűek; szépen kibontakozik az a hálózat, ami az előadók, illetve leginkább Pluhar gondol erről a zenélésről; a dallamvonalak kidolgozottsága a
legjobb jazz-felvételeket idézi; olykor gyakorlatilag egy bluesalap-szerű
dologra épül a zene. Az
énekhangok hihetetlenül jók, Jaroussky kontratenorja jó rendszereken szépen
kibomlik, sok-sok szálra.
Hallgassátok
meg, feltétlen ajánlott.
Végre
megérkezett az új L’Arpeggiata lemez. Purcell
dallamaira improvizációk – nagyon sokat ígérő ötlet. Meghallgatva
a lemezt – mi ez a nyál-sz@r…? Valóban,
az összes tracken felismerhető az eredeti dallam; ott figyel agyonnyomva,
kitekerve, kibelezve. Az osztinátó, ami az alapja lenne az egésznek, itt
megtörik, ill. nem is létezik, miért?, mert ezzel a fajta improvizációval
kilépnek a szisztémából; olykor egy nagyon jó kezdés után a ritmus vált,
finoman, de jól hallhatóan; a szabadság illúziójában egy teljes céltalanság és
összevisszaság hálózata bontakozik ki, pontosabban egy rendszernek
gondolt valami, ami nem az, és amely teljes ellentétben van a régizene harmóniatanos
szépségével.
Az
akkordváltások totálisan ad-hoc jellegűek, pont, mint a jazz esetében, nincs
egy mögöttes nagy rendszer, hanem csak úgy megyünk valahova, hogy hová, azt az
előadón kívül kevesen értjük…most derül ki, mennyire szigorú a könnyed és
improvizatív régizene is; adott akkordok egymásutánisága annyira kötött
rendszerű, hogy itt pl. rögtön felkapjuk a fejünket, amikor fülre szép az
akkordillesztés, de valahogy mégsem a harmónia jön le, hanem egy szétfolyás,
nyál, romantikázás, vagy jobb esetben egy kellemesen fülledt, cigifüstös
jazz-klub spleenes hangulata. Kellemes
zene, finom, mint a jó langyos lábvíz; „Cotton Club Purcell’, ahogy írta
valaki. Nekem határozottan és kimondottan több kell. Hallgassátok
meg, de szerintem elég, ha csak át, aztán az All’Improvvisót utána, abból
esetleg az egészet kétszer is; utána pedig más Purcellt, aki, amúgy, egészen zseniális szerző, vagyis,
amúgy nélkül, Purcell zseniális szerző, Pluhar inkább maradjon meg pedig
zseniális előadónak.
Feltétlen nem ajánlom.
