2015. december 19., szombat

dall' Abaco: 11 Capricen für Violoncello

Lássunk egy nem-annyira-agyonismert lemezt; egyszer rég beszéltünk róla egy kicsit.



Evaristo dall’Abaco – az apa.
Veronai, Torelli tanítványa volt,; sok kamarazenét komponált; úgy tartják, hogy leginkább Vivaldi és Corelli nyomán járt. Aztán neve beleveszett a rengeteg barokk szerző közé, éppúgy, mint a fiáé a későbbiekben.
Joseph Marie Clement dall’Abaco – belga születésű, már 19 évesen udvari szolgálatban állt; sokéves szolgálat különböző helyeken, néhány németországi és angol kanyar után visszatért apja szülőföldjére, Itáliába, és Veronában fejezte be szép hosszú, 95 éves életét, 1805 –ben. Csellószonátái és capriccioi maradtak fenn, amit ódivatú ’barokk’ stílusban írt.

Lemez nincs túl sok; viszont van egy, ami szépen ragyog, és nagyszerű, hogy ezt a zenét kiemelték a feledés homályából. Ilyen esetekben kellő óvatosság szükségeltetik, mert ebben az időszakban is meghökkentően rengeteg szerző volt, legalább, mint a barokkban, szükségképpen mára sokat elfelejtettek, és sokukat nem is érdemes különösebben előásni.
Itt más a helyzet.



Első hallásra feltűnik, hogy igazából ez már nem régizene; sokkal individuálisabb az indíttatás; a jóval későbbi korok zenéjét előlegezi meg. Ez persze nem feltétlen fejlődést jelent, ne feledjük, inkább valamiféle elágazás/leágazás. Ugyanakkor a harmóniák még gyönyörűek, a szabályok erősek, mármint nincs szétesve olyan elfolyós-szentimentálisra, viszont jó adag érzelem megjelenik, de nem felülről, hanem belülről; az ’én’, az ’én gondolataim’ szépen nyomul. Az átvezetések különösen gyönyörűek, mint egy finom lehelet. Mindez egy olyan előadóval, aki egészen zseniálisan rátapintott erre az egész  dologra.
Kristin von der Goltz – német csellista hölgy, sokáig a Freiburger Barockorchesterben játszott; az előadás egészen  finom, a hangszer, egy barokk cselló, Widhalm-féle, 1785, mesterhangszer, nagyon-nagyon szép hangú. Nem hallatszik az a felhang-áradat, amire egy viola da gamba képes, cserében viszont az a nyomulós hang sem, amelyet egy modern csellónál megszoktunk; igazából az sem igaz, hogy átvezetés a kettő között, tehát ez egy harmadik-féle hangzás, inkább tiszta, nagyon-zengő, az az érzés kerülget, hogy a húrok egymásra hatása már kisebb, nem beszélgetnek-rezegnek annyira, mint a gambán. És ne feledjük, minden egyes hangon ott van Kristin keze nyoma, szó szerint, az ujjlenyomata, mert ez cselló, itt az előadó odateszi saját magát, konkrétan, fizikailag, mert a fogólapra közvetlenül nyomja a húrokat, tehát nem csak az derül ki, hogy szerinte hol a ’G’, hanem az is, hogy milyen kézkrémet használ…




A hangminőség nagyon jó, a kiadó a RaumKlang, ott figyelnek a hifis dolgokra erősen. Kicsi rendszereken kissé zsíros-maszatos, feljebb lépkedve egyre jobb, aztán egyszer csak, „nicsak, itt egy cselló a szobában…”
Feltélen ajánlott.

Lábjegyzet:
Egészen ritka darabok, de van itt nekünk Magyarországon, aki játssza, és olykor műsorra tűzi – Kallai Nóra. Lemez, az sajnos nincs, a youtube –on szerencsére meghallgatható néhány capriccio. Más megközelítés; mélyebb, finomabb, szebb.
Akit az a szerencse ért, hogy élőben hallotta, bizonyosan nem fogja elfelejteni.