2015. december 9., szerda

Cavalli: L'Amore Innamorato

Vannak elveszett dolgok.
Ilyen lehet egy cirkáló; egy jelentés; egy lélegzet; az Aranyvonat; egy odafirkantott margószéli pár sor, ami miatt matematikusok garmadája szívott. És persze maga a Paradicsom. Zenében ilyen az antik kor zeneisége – semmi lejegyzés nem maradt; vagy Monteverdi legkedvesebb operája, az Arianne, ebből csak egyetlen ária, amit ismerünk. És ilyen Cavalli L’Amore Innamorato operája, amely talán bemutatásra sem került, senki sem tudja az igazságot.



Ami nem kerülhet elő, arra szép helyreállítási kísérletek léteznek, mint például ez a lemez; Christina Pluhar elkészítette a Cavalli-féle operák Operáját, vagyis összerakott egy komplett művet, egy Cavalli-kivonatot, prológgal, áriákkal, sinfoniákkal, lamentekkel, beletűzve pár korabeli népszerű dallamot, mint ahogyan szokás volt akkoriban. A lemez kb. a 6. track–ig egy korabarokk opera, kifejezetten szép hangszereléssel, gyönyörű áriákkal és lamentekkel – aztán jön egy pár szokatlan fordulat, ami, mint egy friss fuvallat, kiszellőzteti a jaj-de-komolyzene feelinget.



Itt egy portativ szóló, amire a konzervatívabb közönség fogadásokat kötne, hogy az egész társaságot ostorral zavarnák ki a korabeli velencei Operaházból – jómagam óvatosabb vagyok, itt mégis teljesen hitelesnek érzem a dolgot, sőt, …hogy mégis miért?, mert nézzük meg egy kicsit, hogy hová is ágyazódott be eredetileg ez a zene.
A színhely Velence, az évszám 1637 körül; a pestisjárvány utáni túléltem-hangulatot innen egyszerűen képtelenség megsejteni; ez eleve egy olyan város, ami maga az abnormalitás, az utcák vízből vannak, a lakosok csónakokkal mennek a dolgukra, hogy milyen dolgukra?, hát pont  Cavalli idejében épültek az első független operaházak méregdrága belépőkkel, a szerencsejáték iparilag hódított, pedig a Casanova-féle lottóig még 100 évet kell majd várni; a kispénzűek meg a fantasztikus színvonalú bábszínházak commedia de l’arte előadásait élvezhették. És közben 10.000 kurtizán kínálta bájait a 120 ezres lakosságnak…



Talán a leggyönyörűbb város, ami létezik. Ma is, pont, mint 400 éve, annyi palota sorakozik egymás mellett, mint sehol másutt a világon. Ilyen környezetben szükségszerűen másmilyen zenék születnek, mint a ködös Albionban, vagy az esőszürke protestáns Németországban; ráadásul, mint kereskedelmi központ, messzeföldről idesereglettek az utazók, hazudozásaikat szájtátva hallgatták, meg azokat a furcsa és idegen ízű dallamokat is, amelyek, mint színes aura, ráültek a korabeli zeneiségre, amely, mint egy bonyolult mátrix ciklon-közepe, a Firenze-Róma-Nápoly tengelyből is rengeteget felszívott. És itt volt a középpontja a híres, vagy inkább hírhedtt Accademia degli Incogniti társaságnak is, melynek tagjai álarcban találkoztak, álneveket használva, mint mi az internetes fórumokon, gyakorlatilag mindenben benne voltak; volt köztük közember és uralkodó, zenész és politikus, inkvizítor és titkos tanácsos, senki sem tudta, hogy ki is valójában az Il Divino (Mennyei) vagy az Il Fasolo (Zöldbab). És az előadások alatt teljesen megszokott dolog volt az evészet/ivászat, meg gyertyacsonkkal dobálózni….szóval úgy tűnik, hogy Christina XXI sz.–i zenei extravaganciája, amelyen a mai jólöltözött nagyérdemű esetleg felrántja a szemöldökét, akkoriban nagyon is szolíd és visszafogott lett volna.

A két énekes hölgy, Nuria Rial és Hana Blazikova, persze uralja a lemezt. Hasonló, de finoman más tónusú hang; a kettő; érzelmes, de nagyon egyenes éneklés, gyönyörű emelések – szerencsés korban élünk, hogy a régizene zászlaja alatt ilyen kaliberek gyönyörködtetnek.




A lamentók szorosan Monteverdi nyomdokában – szépek és finomak és kiabálnak, ha kell, érthető módon a közönség ezeket rendkívül szerette, és a dívák akkotájt nagyobb sztárok voltak, mint manapság. A közbetét darabok közül az egyik Kapsberger Toccata Prima–ja – ez majdhogynem szükségszerű és nyilvánvaló, mert a név kötelez, az Arpeggiata, vagyis hárfaszerűen (játszandó lanton) az eredetileg Kapsberger műve, a híres Toccata Arpeggiata – szóval ez a Toccata Prima az egyik leggyönyörűbb hangszerelés, ill. előadás, ami csak létezik. Annyira jó, hogy ha az összes többi track üres, akkor is jó lenne a lemez…J



Az utolsó, záró melódia a híres La Suave Melodia, amit a ’Nápolyból jött’ Falconieri hozott magával,  a furcsán egymásba ölelkező pár akkord, olyan erős harmóniával, hogy évszázadok után is szépségkivonatnak érezzük.

Összességében, most a L’Arpeggiata a komolyabb oldalára fordult.
Rendkívül jó a lemez.
Az All’Improvviso hőskori excentricitása kissé lenyugodott; a Purcell CD dohányfüstös felszínessége eloszlott, maradt az Opera., egy Cavalli kvintesszencia. És persze Velence, ezerrel.
Barokkopera-kedvelők feltétlen előnyben, L’Arpeggiata híveknek kötelező, Monteverdi-fanoknak nem kérdés..
A többiek…?
Nem tudom. Innentől rajtuk múlik.