Vannak elveszett dolgok.
Ilyen lehet egy cirkáló; egy jelentés; egy lélegzet; az
Aranyvonat; egy odafirkantott margószéli pár sor, ami miatt matematikusok
garmadája szívott. És persze maga a Paradicsom. Zenében ilyen az antik kor
zeneisége – semmi lejegyzés nem maradt; vagy Monteverdi legkedvesebb operája,
az Arianne, ebből csak egyetlen ária, amit ismerünk. És ilyen Cavalli L’Amore
Innamorato operája, amely talán bemutatásra sem került, senki sem tudja az
igazságot.
Ami nem kerülhet elő, arra szép helyreállítási kísérletek
léteznek, mint például ez a lemez; Christina Pluhar elkészítette a Cavalli-féle
operák Operáját, vagyis összerakott egy komplett művet, egy Cavalli-kivonatot,
prológgal, áriákkal, sinfoniákkal, lamentekkel, beletűzve pár korabeli népszerű
dallamot, mint ahogyan szokás volt akkoriban. A lemez kb. a 6. track–ig egy korabarokk opera,
kifejezetten szép hangszereléssel, gyönyörű áriákkal és lamentekkel – aztán jön
egy pár szokatlan fordulat, ami, mint egy friss fuvallat, kiszellőzteti a
jaj-de-komolyzene feelinget.
Itt egy portativ szóló, amire a konzervatívabb közönség
fogadásokat kötne, hogy az egész társaságot ostorral zavarnák ki a korabeli velencei Operaházból – jómagam
óvatosabb vagyok, itt mégis teljesen hitelesnek érzem a dolgot, sőt, …hogy
mégis miért?, mert nézzük meg egy kicsit, hogy hová is ágyazódott be eredetileg
ez a zene.
A színhely Velence, az évszám 1637 körül; a pestisjárvány
utáni túléltem-hangulatot innen egyszerűen képtelenség megsejteni; ez eleve egy
olyan város, ami maga az abnormalitás, az utcák vízből vannak, a lakosok
csónakokkal mennek a dolgukra, hogy milyen dolgukra?, hát pont Cavalli idejében épültek az első független
operaházak méregdrága belépőkkel, a szerencsejáték iparilag hódított, pedig a
Casanova-féle lottóig még 100 évet kell majd várni; a kispénzűek meg a fantasztikus
színvonalú bábszínházak commedia de l’arte előadásait élvezhették. És közben
10.000 kurtizán kínálta bájait a 120 ezres lakosságnak…
Talán a leggyönyörűbb város, ami létezik. Ma is, pont, mint
400 éve, annyi palota sorakozik egymás mellett, mint sehol másutt a világon.
Ilyen környezetben szükségszerűen másmilyen zenék születnek, mint a ködös
Albionban, vagy az esőszürke protestáns Németországban; ráadásul, mint
kereskedelmi központ, messzeföldről idesereglettek az utazók, hazudozásaikat
szájtátva hallgatták, meg azokat a furcsa és idegen ízű dallamokat is, amelyek,
mint színes aura, ráültek a korabeli zeneiségre, amely, mint egy bonyolult
mátrix ciklon-közepe, a Firenze-Róma-Nápoly tengelyből is rengeteget
felszívott. És itt volt a középpontja a híres, vagy inkább hírhedtt Accademia
degli Incogniti társaságnak is, melynek tagjai álarcban találkoztak, álneveket
használva, mint mi az internetes fórumokon, gyakorlatilag mindenben benne
voltak; volt köztük közember és uralkodó, zenész és politikus, inkvizítor és
titkos tanácsos, senki sem tudta, hogy ki is valójában az Il Divino (Mennyei)
vagy az Il Fasolo (Zöldbab). És az előadások alatt teljesen megszokott dolog
volt az evészet/ivászat, meg gyertyacsonkkal dobálózni….szóval úgy tűnik, hogy
Christina XXI sz.–i zenei extravaganciája, amelyen a mai jólöltözött
nagyérdemű esetleg felrántja a szemöldökét, akkoriban nagyon is szolíd és
visszafogott lett volna.
A két énekes hölgy, Nuria Rial és Hana Blazikova, persze
uralja a lemezt. Hasonló, de finoman más tónusú hang; a kettő; érzelmes, de
nagyon egyenes éneklés, gyönyörű emelések – szerencsés korban élünk, hogy a
régizene zászlaja alatt ilyen kaliberek gyönyörködtetnek.
A lamentók szorosan Monteverdi nyomdokában – szépek és
finomak és kiabálnak, ha kell, érthető módon a közönség ezeket rendkívül
szerette, és a dívák akkotájt nagyobb sztárok voltak, mint manapság. A közbetét
darabok közül az egyik Kapsberger Toccata Prima–ja – ez majdhogynem
szükségszerű és nyilvánvaló, mert a név kötelez, az Arpeggiata, vagyis hárfaszerűen
(játszandó lanton) az eredetileg Kapsberger műve, a híres Toccata Arpeggiata –
szóval ez a Toccata Prima az egyik leggyönyörűbb hangszerelés, ill. előadás,
ami csak létezik. Annyira jó, hogy ha az összes többi track üres, akkor is jó
lenne a lemez…J
Az utolsó, záró melódia a híres La Suave Melodia, amit a
’Nápolyból jött’ Falconieri hozott magával,
a furcsán egymásba ölelkező pár akkord, olyan erős harmóniával, hogy
évszázadok után is szépségkivonatnak érezzük.
Összességében, most a L’Arpeggiata a komolyabb oldalára
fordult.
Rendkívül jó a lemez.
Az All’Improvviso hőskori excentricitása kissé lenyugodott;
a Purcell CD dohányfüstös felszínessége eloszlott, maradt az Opera., egy
Cavalli kvintesszencia. És persze Velence, ezerrel.
Barokkopera-kedvelők feltétlen előnyben, L’Arpeggiata
híveknek kötelező, Monteverdi-fanoknak nem kérdés..
A többiek…?
Nem tudom. Innentől rajtuk múlik.