Az évszám: 1600-as évek első harmada, a szerző Manuel Machado, a színhely a
régi Portugália.
A lentieket
meghallgatva pár másodperc után kiderül, hogy a dallam gyaníthatóan jóval
régebbi, Machado a kor szokásai szerint csak a lejegyző
lehetett. (Igen, a jófülűek, persze ez is egy Folia.)
Néhány, a
Reneszánszból átívelő dallam, mint pl. ez, annyira erős, és akkora hatást
okozott a régieknek éppúgy, mint nekünk ma, hogy százévek nyom nélkül múlnak,
birodalmak roskadnak, a világ teljesen más, de szépségük marad a régi,
nyugtalanító ragyogásuk fénye nem homályosul. Talán egykor valamelyik egyházi
motettából rágták ki magukat a nép közé, az utca porába, a koldusok
furulyájába...vagy pont fordítva, kintről szivárgott be a dallam a kánonba;
senki sem tudja az igazi történetet.
És van két nagyon jó lemez; különbözőbbek nehezen lehetnének.
Az első egy régi Huelgas felvétel, kicsi kórussal, a Reneszánsz
polifónia emlékezetének minden gyönyörűségével.
Gyönyörű,
áttetsző, mint a tiszta víz; minden szólam külön-külön és együtt végigjárja a
dallamot, ritmus, az szinte nincs, ami van, azt inkább a szavak alakítják.
Kórus, nem nagy, de pont akkora, hogy egy szólamot legalább ketten énekeljenek,
hogy miért?, mert ez a Reneszánsz filozófia, egyrészt, hogy az egyéniség, az individuum
ne önzősködjön egyedül, hanem olvadjon össze valami felsőbb közössé, másrészt
ez az összeolvadás egy összecsengés is, ahol a mindig jelen lévő minimális
hibák, amelyek a nem-ugyanazonosságból és a Mennyeitől történő különbözőségből
szükségszerűen jelen vannak, tehát ezek kerüljenek fedésbe, vagyis egyenlítsék
ki egymást. A kíséret nélküli kórusrésznél ez szépen hallatszik.
Rendkívül magával
ragadó előadás.
A másik.
Na, az teljesen
más történet.
A lemezről már
beszéltünk; Fahmi Alqhai,
a szír származású gambás, új generáció; nem érdekli sem a korhű hangszer - pl.
ő egy csellótestű speciális épített furcsaságon játszik -, sem a felvételi tér
atmoszférája - stúdióban, erősen belenyúlva, kihasználva a technika
lehetőségeit készítették.
Viszont a zene, és a mélységek, az valami rendkívüli
módon. Lendület, sodrás, energia, szépség, ilyenek jutnak az eszünkbe.
És elképesztő hangszertudás.
Kicsit megtekert
ritmus, ami feléleszti a régiek szellemét; zseniális hangszerelés, amely a
dolgokat kicsit továbbgondolja Raquel Andueza hangja
fenomenális, nézzünk rá, csak bátran, igen, tényleg jó nő, ne szégyelljük, itt már egy másik
filozófia szerint haladnak a dolgok....
Mint egy bonyolult tánc, a női hangra
egyre virtuózabb gamba-improvizáció a felelet, a nő hajthatatlan, csak ismételgeti a szép dallamot, a férfi már a lehetőség-határain túl, gyakorlatilag egy megőrülés, ugye ismerős a történet?
Meglepő, de a zene
ezt a két lemezt annyira egybefűzi, hogy minden különbözőségük ellenére,
a metszetük, az gyakorlatilag ugyanaz. Tökéletes háromszög: a két Tükörkép, meg
a Valóság.
A két tükör megvan, képük soha nem igazi, sem optikailag, sem
sehogy, itt a tudomány és a misztika
kivételesen egyetért; a valóság pedig valahol létezik, jelen esetben nem
egészen tudjuk már, hogy pontosan hol.
A megszólalás...
Az elsőn annyira
élő az énekhang, hogy azt kell mondjam, igen, költeni kell a hangrendszerre
ezerrel, mert egyszerűen gyönyörű az egész, mindenestül..Van egy nagyon magas
fekvésű szólam, kicsi rendszerekkel akár fejre is állhatunk, legjobb esetben
'nem torzít annyira...', a nagyok, amelyek jól szólnak, ott beakad a lélegzet.
A másik, az
mindenen jól szól. (autóban is, csak próbáljátok - a pesti csúcsforgalomban
különösen élvezetes…) És akkora beütésekkel, hogy megcsörrenti az
ablaküveget...
Raquel meg előttünk sétálgat a szőnyegen, még a lábnyoma is
látszik...
A hangerővel csak bátran, szomszédoknak vinni utána egy Merci csokit.
Mindkettő erősen
ajánlott.
Nem kell szívbajosnak lenni: akár rögtön egymás után is.
Nekem - most épp -
pontosan egyformán tetszik.
Dos estrellas le siguen, morena,
y dan luz al sol :
va de apuesta, señora morena,
________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9
